Nagy D. István
Úgy tűnik, az adventi várakozás, a szenteste csendes, meghitt pillanatai sem alkalmasak arra, hogy egyes polgártársainkban elaltassák az örök gyanút a magyar közösséggel szemben, és bár rövid ideig felhagyjanak a piszkálódással, hecceléssel, kötekedéssel.
Ha ez nem így lenne, nem kényszerülnénk olyan híreket olvasni karácsony napján, mint a háromszéki törvényszék érdeklődő levele Kovászna Megye Tanácsához az intézmény kétnyelvű felirataira vonatkozó elmarasztaló bírósági ítélet végrehajtásáról, vagy a magyarellenességből Marosvásárhelyen kiemelten jelesre vizsgázó volt szekus és exrendőr, Valentin Bretfelean sem páváskodhatna kormánytanácsosi minőségben, és a pusztinai csángók is zavartalanul megélhetnék magyarságukat. Egy egészségesen működő országban ugyanis a feliratok elhelyezése, sorrendje, mérete egyszerűen nem képezi vita tárgyát, nemhogy perekét, a Bretfelean-féle alakokat távol tartják minden köztisztségtől, a sajátos helyzetben lévő nemzeti közösségeket pedig nem akadályozzák minden lehetséges eszközzel identitásuk megőrzésében.
De mint tudjuk, ez csak Románia, ahol a műbalhék, a látszatkonfliktusok a mindennapi élet részei, elsőrangú eszközök a valós gondok elkendőzésére. És van-e alkalmasabb célpont egy mesterséges konfliktus fenntartására, mint az a nemzeti közösség, mely a rendíthetetlen nacionalisták sirámai szerint folyamatosan a román állam tekintélyét igyekszik megtörni, sőt, az ország egységének megbontásán munkálkodik. E súlyos, minduntalan emlegetett „bűnökre” pedig csak egy válasz létezhet, attól függetlenül, hogy éppen melyik párt tartja kezében a kormányrudat: a rendreutasítás, emlékeztetés, hogy ki is az úr a háznál, s mindebből az állam intézményei – így az igazságszolgáltatás – is bőven kiveszik részüket. A fentebb felsoroltak pedig tökéletesen illenek a karácsonyi képbe: ismét tudtunkra adják, hogy a magyar nyelv nem fontos – a magyar közösség tagjai változatlanul az ország másodrangú polgárainak érezhetik magukat –, a magyarellenesség továbbra is erény és díjazandó, az identitáshoz való jog pedig annyit jelent, amit a regnáló hatalom éppen elfogad.
Eme egészen friss, a romániai sajátos szabadság harminc esztendejének évfordulóján a magyar közösség irányába tett lépések elkeserítő, felháborító jellegük ellenére nem többek heccelődésnél, piszkálódásnál, olcsó provokációnál, melyek ötletgazdáik legnagyobb szomorúságára ritkán érik el a remélt célt, hiszen a magyar közösség nem tekint el céljaitól, nem mond le jogairól, nem mond le szülőföldjéről. Valójában a kötekedés kitartó bajnokai – legyen szó akár az alig kenyérbe lépett kormányfőről, akár a megélhetési provokátorként elhíresült „civil” feljelentőről – válnak szánalmassá.
