Az utcát, ahol lakom, annak felújítása előtt is fasor szegélyezte mindkét oldalon. Öreg fák voltak, már régmúlt gyermekkoromban is vastag törzsű gesztenyék és hársak sorakoztak váltakozó sorrendben a járdák mentén. Hasznos volt mindkét faj, a gesztenye termése ősszel a gyerekeket örvendeztette módfelett, ébresztgetvén bennük a gyűjtőszenvedélyt, a hárs pedig virágával szolgálta az emberiség javát, az abból készült gyógy­tea kúrálója lévén meghűlésnek, torokfájásnak és még jó néhány nyavalyának. Az idők teltével azonban a fák elöregedtek, a gesztenyéket megtámadta az őket pusztító kór, a hársak viráguk nem épp növénykímélő módon való szedésének váltak áldozataivá – csonkolt, tépett ágú, torz koronájú fák lettek. Természetes volt hát, hogy az utca felújításakor kivágják őket, helyükre új, ezúttal díszfákat ültessenek. Fiatal, egyforma növésű, egyfajú csemetéket. Mert úgy lesz szép, ha egyszerre növögetnek, ha két sudár közt nem rikít egy csenevész.

De hát ember tervez és... ember végez. Bár nem tudom, aki abban leli örömét, hogy pusztítson és rontson, törjön és zúzzon, az nevezhető-e egyáltalán embernek. Értelmes lénynek semmiképp, értelmét vesztett egyednek esetleg. Mert mi más visz rá valakit arra, hogy eltörje egy növendékfa ujjnyinál alig vastagabb törzsét, mint az értelem pillanatnyi hiánya? – és tettére sem az alkohol, sem a rosszul értelmezett virtus nem mentség. Ráadásul a jelenség nem egyedi, utcánkban fél év alatt ez a második meggyilkolt facsemete, de városszerte nem ritka, hogy az egyik nap szépen beültetett virágágyást másnap feldúlva találják, szertedobált vagy barbár módon megtiport növényekkel.

A mi kis fácskánk napokig szomorkodott kettétört derékkal, csupán valami kis kéregdarab kötötte össze alig serkedő koronáját vékonyka törzsével. Aztán karácsony napján valaki megszánta, ügyetlen kézzel, de annál több szeretettel összeillesztette a roncsolt felületeket, gondosan rögzítve a letört részt a csemete támasztékához. Jó ember lehetett, bár műtéte aligha lesz eredményes. Tavasszal, ha kihajt is a fa, a rejtett rügyekből próbál majd új ágakat növeszteni, a faiskolában elindított lombozata minden bizonnyal élettelen marad. Sorsa végül az lesz, hogy kiássák, másikat ültetnek helyébe. A kettétört fa szemétbe kerül, azok, akik alig néhány hónapja elültették, amikor majd másikkal lesznek kénytelenek helyettesíteni, mondanak valami nyomdafestéket nem tűrőt azokról, akik így becsülik a szépet s jót, aki megpróbálta feltámasztani, talán imádkozik egyet a gazemberek lelki üdvéért.

Sajnálom, hogy ilyen történettel kellett traktálnom a kedves Olvasót az óesztendő utolsó napján. Nem szándékoztam ünneprontó lenni, de kikívánkozott belőlem a keserűség. Hogy láttam, van még jóakaratú ember, máris derűlátóbban nézek a holnap elé. Magam, ha kívánhatok valamit ebben a zűrzavarosnak ígérkező új évben, csak annyi: csupa jó ember legyen e vidéken. S mert aki újságot olvas, rossz ember nem lehet, hát boldog új esztendőt Önöknek!