A rendszerváltás utáni iskolarendszer adós maradt a jogszerű, tisztességes és igaz belső szerkezeti jogorvoslattal, és hogy az új Európában egyetlen közösségnek, különösen a jövőt biztosító iskolának se kelljen tartania az üldözéstől, hátrányos megkülönböztetéstől. Félelem és szorongás nélkül kell élnie és működnie, mint a többségi, államalkotó nemzet intézményeinek.

Ugyanakkor az általános érvényű oktatás mellett az egyre duzzadó diáktarisznyában az erdélyi magyarság önazonosságjegyeinek mint a magyarságtudomány megjelenítőinek, zenéjének, írásának, nyelvének, népi hagyományainak és hitének kell helyet találniuk.

Családi örökséget is hordoz magában az iskola. Tartozéka, hordozója és velejárója ennek a közösségnek. Nemcsak a gyermek, a tanuló, de az oktatást, nevelést végző pedagógus, professzor is a család, a nemzet családjának tagja. Ebben a közösségben a gyermek nem kicsinyített felnőtt vagy törpített óriás! A körülmények kedvező alakulásába vetett hit mondatja ki velem, hogy a nevelő olyan, mint a szülő, hogy a pedagógus ,,más", és az igazi, az ,,csodamás". Ha nincs ilyen kifejezés, akkor mától kezdve lennie kell; rendkívüliségével felemeli tekintetemet, szívemet, lelkemet; ritkaságával pótolja a lelkemben tátongó mélységet; ámulatba ejtő egyéniségével fölemel, utat és hidat készít...

Íme a titka a timpanonnak! Mert az óvó néni és a nagyszerű professzor, ha tudja, vagy nem: nem isteni dolgokat művel, hanem maga az Isten. Csak ezeknek a kérdéseknek alapos elemzése találtatja meg végre a kiutat Erdély magyar iskolájának. Kire számíthatunk?

,,Holnap már minden a mienk lesz, hogyha akarunk, ha merünk." Drága tanárok, hát akarjatok! Szülők, gyermekek, merjetek!