Marosvásárhelyre készültünk, együtt tölteni az ünnepet a nagyszülőkkel, és mivel több napra mentünk, nem tudtuk, mit kezdjünk a kiskutyánkkal, Figurával. Nem szeretett autózni, az orvosi rendelőig is alig bírta ki az utat, csorgott a nyála, valószínűleg hányingere volt. Az egyedüllétet azonban még rosszabbul viselte, enni sem szokott, ha nem vagyunk otthon, ezért végül mégiscsak úgy döntöttünk, hogy elvisszük.

Hosszas készülődés után huszonharmadikán este hét óra körül indultunk, az első utunk egy benzinkúthoz vezetett, ahol beálltunk középre, a fő helyre. Előbb a feleségem szállt ki, hogy vásároljon valami rágcsálnivalót, aztán én, hogy tankoljak. Figura igyekezett kisurranni utánunk, alig sikerült becsapnunk az orra előtt az ajtót. A szokatlan kutyás helyzettől kissé zavartan nyitnám a benzintartály kis ajtaját, de nem nyílik. Hirtelen el sem tudtam képzelni, hogy mi történt, aztán belém nyilallt, hogy bizony a központi zár kattanásait hallottam, amikor becsuktam az ajtót. De hogyan lehetséges ez? A gyerekzár – jutott eszembe –, hát persze! Ahogy rácsuktam az ajtót, megnyomta a gyerekzárat a mancsával. Benyúlok a zsebembe, a kulcs sehol. Benézek az autóba, ott lóg a kontaktban. Gondolkodom, hol lehet a kulcscsomó a pótkulccsal, mely csak az ajtókat nyitja, de a célnak most éppen megfelelne. A kabátom zsebében, a csomagtartóban...

Próbálom tiszta fejjel végiggondolni a helyzetet, de lázasan zakatolnak agyamban a gondolatok. Mindkét kulcs az autóban, amely a benzinkút közepén, én és a feleségem pulóverben a decemberi estében, és másnap karácsony. Ha betöröm valamelyik ablakot, ilyen időben nem tudunk utazni, a kutya is kiugorna. Elhalaszthatnánk másnapra az indulást, de vajon lesz-e, aki beszereli nekem az ablaküveget karácsony szombatján, a vásárlás után pénzünk is alig maradt, márpedig ez biztos nem olcsó mulatság... Miközben ezek járnak a fejemben, észreveszem, hogy a felségem ajtaja nincs egészen becsukva, kicsit kotyog, de akárhogy húzom, nem nyílik. Márpedig muszáj feltörnünk valahogy, döntöm el, amikor beáll mögém az első autó. Szólok a sofőrnek, hogy ne várjon ránk, mert egyelőre nem tudunk elmenni, aztán rohanok be az épületbe, mondom a hírt a feleségemnek s a benzinkutasoknak. „Nem tudják, hogyan lehet feltörni egy autót?” – kérdezem, miközben indulunk kifelé mindnyájan, felmérni a helyzetet. „Volkswagen, ezt nem lehet feltörni” – mondja az egyik benzinkutas, de én győzködöm, hogy mégis meg kellene próbálnunk, mert a jobb oldali ajtó nincs egészen becsukódva, ki lehetne feszíteni annyira, hogy benyúljunk egy kemény dróttal, s elfordítsuk azt a bizonyos nyelvet. „Próbáljuk meg” – mondja a fiatalabb benzinkutas, azzal máris indul, hogy drótot, patentfogót keressen, én pedig szólok a következő sofőrnek, hogy álljon a másik kúthoz.

A további lázas, eszeveszett ajtónyitási kísérletezésről csak pillanatképekre emlékszem. Tépem az ajtót, annyira, hogy majd kihasad az ujjam begye, közben a drót kapargatja le a festéket az autóról. Csalogatom Figurát a sofőr oldalán az ajtóhoz, hogy hátha megnyomná még egyszer a gyerekzárat. Emelgetek egy nagy, büdös kóbor kutyát az ajtó mellett, hogy azzal bosszantsam a miénket. A feleségemmel együtt bujkálunk a másik kút mögött, hogy megijesszük Figurát, hogy elmegyünk, és végre odajöjjön az ablakhoz. A kis mancsa a gyerekzár szélén, s én úgy mozgatom az autót, hogy ide-oda billeg, mégsem nyomja meg eléggé. Közben újra és újra magyarázom a helyzetet a rengeteg kíváncsiskodónak, sofőröknek, akik álladóan beállnak mögénk...

Jönnek-mennek az önkéntes segítők a jobbnál jobb ötletekkel, de hiába. Figura egy adott pillanatban megunja a sok integetést, grimaszolást, kicsit kapargatja a sofőr ülését, aztán lefekszik rá és kellemesen elbóbiskol.

Körülbelül egy óra múlva az egyik benzinkutas kihoz egy kalapácsot, és leteszi az autó mellé, mondván, hogy ennek úgyis ez lesz a vége. Nem akarom feladni, pedig már alaposan átfáztam, szerencsére a feleségem kapott kölcsön egy bélelt, meleg benzinkutas kabátot. Egy szaki segítségével egyszer csak annyira sikerül hátrafeszítenünk azt a bizonyos lappancsot, amely belülről nyitja az ajtót, hogy jobban már nem is lehetne, amikor rádöbbenünk, hogy a gyerekzár pont arra való, hogy ha a gyerek ezt teszi, ne nyíljon ki az ajtó.

Már valóban azon morfondírozunk, hogy melyik ablakot törjem be, amikor hallom, hogy kattan a gyerekzár. Nyitom az ajtót, és nyílik. „Te rosszcsont!” – kiálltok rá Figurára, a drótos srác pedig ijedten mondja, hogy ne bántsam. Dehogy bántom, inkább csodálom, hogy ezt hogyan csinálta... Amikor visszaviszem a szerszámokat, nem hiszik el, hogy a kutya kinyitotta az ajtót. Kijönnek, megnézik, ámuldoznak. Aztán végre megvesszük a benzint, és boldogan indulunk Vásárhely felé.