Kétszer annyit nyomok, mint érettségikor. Szeretek enni. A mai munka és a délutáni protokoll után – melyhez hozzátartozik az is, hogy megszököm az állófogadásról – hazaértem végre, hogy feleségemmel vacsorázzak. Ülve, nyugodtan, szalonnát. Most azonban alig vártam, hogy befejezzük e ceremóniát és géphez üljek.
Tegnap este óta, mióta Jutka húgom megírta, hogy elmentél, minduntalan nálad kötök ki gondolatban.
Már az este kerestelek a világhálón, és egyáltalán nem meglepő módon nemigen találtalak ott. Pár cikkecske, néhány fogorvosi rendelési idő, a közelmúltból előkotort beszámolócska a marosvásárhelyi táncház elindítójáról, aztán embered kapcsán megemlített feleség képe sejlik fel, és ennyi. Még fotót sem találtam rólad. Igen. Ez vagy te. Édes jó Istenem: ez voltál te. A háttér, aki nélkül nincs főszereplő.
A szobában ültünk nálatok. Már túl voltunk édesapád vesébe látó tekintetén és lapátkezének vasfogásán, édesanyád mosolyán, „tesód” atyai pofont épp csak megúszó beszólásán, és ott ültünk a szobában bent, és Omegát hallgattunk bakelitlemezről. Titkon becsempészett zene szólt halkan, s mert rettenetesen gyarló ember vagyok, nem emlékszem a te kedvencedre. De az enyémre igen: Az égben lebegők csarnoka. Közben – visszatérve picit a mába – rájövök, hogy ez a te kedvenced volt valójában, és így szerettem meg én is. Ott ültünk, és az a szoba akkor és ott a világ közepe volt nekem. Emlékszem meleg, bársonymeleg hangodra, melyből olyan szeretet és megnyugvás áradt, hogy tinédzser lelkem akkori lubickolása benne ma is hátborzongatóan és torokszorítóan jó.
Tizedikes voltam, a magyar irodalmi olimpia országos szakasza volt akkor Szentgyörgyön. Túl voltam az első Echinox díjon. Jött a második. Kis vita előzte meg, mert úgy mertem leírni erdélyi magyar gondolataim, hogy közben beleszőttem a dolgozatba néhány „vonalas” mondatot, hogy „eladható” legyen. Ebből lett a vita a bírálók között, és te mint szelíd lány, mint jó nővér, aztán, teljesen váratlanul, mint anyaoroszlán védtél engem, kis szentgyörgyi „úri fiút” – ma sem tudom, miért voltam az –, és álltál ki mellettem. Érdekes, hogy rettentő szorongásaim a mindennapokban nem látszottak annyira, de a leírt gondolatok mindig előhozták őket. Ezeket érezted meg bennem és oldottad úgy fel, hogy ma is könnyes lesz a szemem, ha rágondolok.
Gagyi Jóska, Szőcs Géza, Lázok Jani, Zsigmond Emese, Bara Kati, Zaki, Pendzsi – ugranak be az akkori nevek. Géza annyit mondott: írj esszét, az való neked, János, Jóska, mint bátyáim pátyolgattak, de te, te voltál az, aki mint lány, mint nő, érezted, tudtad, hogy mikor és mi kell nekem. Mikor kell mosolyogni, mikor kell bátorítani, mikor kell szigorúnak lenni. Hogy az lettem mára, aki, hogy sosem feledhetem erdélyiségem, azt neked és Jóskának meg Jánosnak köszönhetem. Nekem az alfa ettől az időtől számítódik.
Aztán az idő elsodort egymástól. Még ott voltam a lakodalmatokon, még egyben volt az olimpiás társaság, még hallom ma is, ahogy zeng a hatodi csárda a táncházzenétől, majd hosszú csend következik. Ki-ki ment a maga útján, elmaradtak a levelek, a találkozások. De, amint a hálón láttam, megmaradtál annak, akinek megismertelek. A jó fogorvos, a jó és szerető feleség, a gyerekekért aggódó és bármikor támasz anya, akinek alig van nyoma az éterben, de örökre ott a lenyomata a lelkünkben.
Az égben lebegők csarnoka immár örökre a tiéd is. És megint csak a mi dolgunkat könnyíted meg, a ittmaradottakét: ha megérdemeljük majd, hogy felemeltessünk, akkor te is ott vársz reánk a sok jó barát, a sok szeretett mellett az égi várószobában, hogy majd feltámadáskor együtt járjuk el a gátlásoktól teljesen mentes öröm-táncházast.
Kedves régi barátném, kedves emberformálóm, kedves őrzőangyalom, kedves Mánya Zita, ki szeretteid körében tértél örök nyugalomra, a Jóisten nyugtasson és öleljen nyugtató keblére. Szeretteidnek meg a viszontlátás reményében adjon erőt a nélküled való világhoz.
Pálmai Tamás
