Mindazok, akik népünk felbecsülhetetlen értékű kultúráját: hagyományait, szokásait szeretjük, ápoljuk és továbbadjuk, nagy izgalommal vártuk és várjuk a péntek estét, hogy gyönyörködhessünk fiataljainkban a képernyőn. Azt a szeretetet és odaadást, ami lerí a gyermekek arcáról egy-egy néptánc vagy népdal bemutatásakor, lehetetlen leírni. Valósággal magukkal ragadják a nézőket, de még a zsűri tagjait is. Nehéz is lehetett kiválasztani azokat a csoportokat, szólistákat, akiket továbbküldtek az elődöntőbe, majd a döntőbe.

A táncok, dalok átfogják a Kárpát-medence szinte teljes egészét. A felkészítő pedagógusok, oktatók nagy hozzáértéssel használták fel Kodály Zoltán, Bartók Béla, Martin György, Kallós Zoltán és sok más folklorista gyűjtését, útmutatásait.

Az anyaországi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai gyermekek nagy szeretettel és hozzáértéssel mutatták be szülőföldjük népdalait és táncait, és ugyanilyen szeretettel tanulták és jelenítették meg az erdélyi – székely, mezőségi, kalotaszegi, szatmári, gyimesi –, valamint moldvai táncokat és dalokat is. Sajnos, az erdélyi gyermekeket hiába vártuk, hogy ők maguk mutassák be saját népdalaikat, táncaikat, szokásaikat. Persze, ők szívesen részt vettek volna a Pávában, mert elég sok olyan csoport van itthon is, amely megállta volna a helyét a megmérettetésen. Nem is az ő hibájuk, hogy ebből kimaradtak. Vezetőik, oktatóik, valószínű, nem bíztak eléggé magukban, vagy nem voltak hajlandóak több időt áldozni a felkészítésükre.

Például Sepsiszentgyörgy kulturális főváros szeretne lenni, de ehhez nem elég a bőséges szónoklat, az öndicséret. Nemzettársainknak is meg kell mutatnunk, hogy mire vagyunk képesek. Erre jó lehetőség a képernyő. A versenytől pedig nem kell félni, hiszen népi kultúránk a versengéssel fejlődött. A bálokban a zsűrit a padon ülő nézők jelentették, ők döntötték el, hogy ki táncol, énekel vagy zenél a legszebben a faluban. A legények figuráikkal, táncukkal bűvölték el jövendőbeli párjukat és a faluközösséget. Mindig volt egy-két fő táncos, zenész, énekes, aki példaként állt a fiatalok előtt.

Örvendetes, hogy napjainkban olyan sokat áldozunk a hagyományok megőrzésére. A magyarországi támogatás – különböző alapítványokon keresztül – szakmailag és anyagilag is sokban hozzájárul ahhoz, hogy megőrizhessük nemzeti önazonosságunkat.

„Az átkosban” ez nem így volt. De akkor is küzdöttünk, hogy kulturális értékeink fennmaradjanak, és megismerjék őket szerte az országban. Gyermekeinkkel iskolai vagy városi csoportokat alakítottunk, bejártuk Erdély városait és falvait, hogy megmutassuk, vagyunk. És versengtünk. Román gyermekekkel is, Bukarestben, Brassóban, Konstancán és bárhol, ahova elhívtak, vagy jelentkeztünk. Nem egyszer hoztuk el az országos versenyekről az első vagy második díjat. Szerepeltünk a Román Televízió Magyar Adásában, nagyon sok szép visszajelzést kaptunk. Pedig nem volt támogatás, önerőből csináltuk, a szülők, az iskola és a lelkes közönség segített. A népviseletet, a hangszereket vagy a versenyeken nyertük, vagy az előadások bevételéből csináltattuk, vásároltuk. Nagyszerű közösségek alakultak ki, melyek a mai napig élnek, a mai táncosok, énekesek nagy része a korábbi tagok gyermeke, unokája. És ez így jó!

Annyi fiatal, szakmailag jól felkészült táncoktató, zenetanár van megyénkben, városunkban, akiknek, ha hivatásnak tekintik munkájukat, nemcsak helyben, de a nagyvilágban is be kell mutatniuk eredményes munkájukat. Ezt szolgálja a Duna Televízió Fölszállott a páva vagy a Virtuózok című műsora, ahonnan szintén kimaradtunk.

Javaslom, hogy sehonnan ne hagyjátok kimaradni gyermekeinket, hogy feltöltődhessenek és továbbvigyék hagyományainkat, mert – Kallós Zoltánnal szólva – csak „addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk.”

PÉTER ALBERT