„Beszélget”, ami ugyebár abból áll, hogy üzenetek röpködnek az éterben. Különben csend van. Csupán valami halk, recsegős dallam a sarokból. Az ember, ha nagyon figyel, még fel is ismeri. Harminc, negyven éve ugyanígy hangzottak a lemezjátszón. És most is abból szólnak. Halkan, recsegősen, mert a lemezjátszó hangfalai még nem kerültek elő, és az öreg szerszám nem csak kívülről néz ki ütött-kopottnak. A fiatalember legújabb játékszere ugyanis egy avítt pick-up, a dicsőségben kimúlt szovjet államnak amúgy csúcsterméke, hiszen sztereóban képes lejátszani a korongon rögzített zenét. Ami egyelőre, külső hangfalak nélkül, érzékelhetetlen, az egyetlen beépített hangszóró csak halkan, recsegősen adja vissza a barázdákba kódolt üzenetet. Ám így is hatalmas az élvezet. A zenéé is, de különösképp az érzés: megszólaltatni egy talán örök hallgatásra ítélt zenegépet.
És ilyenkor óhatatlanul nosztalgiázni kell. Meséltem persze máskor is régi dolgokról, elvégre a hamuban sült pogácsa mellé emlékeket is csomagolni kell a batyuba. Embe­rekről, tárgyakról egyaránt. Vagy inkább: egyformán. Mert én úgy tartom, nem elég a gyermeknek a családi történeteket továbbadni, emellett épp oly fontos megtanítani furdanccsal lyukat fúrni, nem elég a szülőföldjét vele megismertetni, de az is hasznára válhat, ha elsajátítja a kapálás ősi tudományát, s ha népe múltjával már nagy vonalakban tisztában van, hát az sem árthat meg neki, ha tudja – hogy írásunk tárgyánál maradjunk – a lemezjátszó kezelésének módját. Ezért került elő végre az öreg szovjet gyártmány, elég hosszú vajúdás után, hiszen már évek óta tervezgetjük életre keltését. De hát – és ez is egy továbbadandó élettapasztalat – mindennek ki kell várni az idejét.
Recseg tehát a sarokban az ósdi lemezjátszó, a bakelitek az évek során elkallódtak, ugyanaz a néhány korong suttogja dallamait egymás után. És megint a régi dolgok, ezek a téli esték másra úgyse nagyon alkalmasak, mint mesélni. Volt jó is, rossz is. Néhány történet felfoghatatlan, a körülmények megtapasztalhatatlanságának okán. Nem baj, maradjanak is értelmezhetetlenek. Az órák hosszat tartó sorban állások, a fűtetlen tömbházlakásokban való fagyoskodások, a tudományos alapon kiosztott élelmiszeradagok melletti éhezések, a „páros” és „páratlan” vasárnapok számítgatása, hogy az egy hónap alatt megspórolt benzinnel végre falura lehessen utazni némi kamrába való utánpótlásért – mindez, talán, még megérthető, bár értelmetlensége miatt nehezen felfogható. A csend azonban, a gyanakvás és a félelem – ez, ami elmagyarázhatatlan.
Ha jobban belegondolunk, ami elmúlt, abból csupán a fiatalság a visszakívánható.