Pósán, aki maga is történész, és akinek véleménye szerint amellett, hogy az írás sérti a határon túl élő magyarokat, még borzasztóbb kép rajzolódik ki, ha a cikk érvelését a jelenkori állapotokra vetítjük ki.

– A magterületekhez képest kevésbé fejlett régiók esetében nem biztos, hogy megéri a felzárkóztatásra fordított erőfeszítés, egyszerűbb azokról lemondani – jegyezte meg Pósán László. Szerinte ez a gondolat hasonló ahhoz a baloldal által időről időre hangoztatott állításhoz, amely szerint a főváros (magterület) fejlett, felvilágosult, a vidék pedig mucsai és elmaradott. – Csak azt nem értem, hogy a fejlettségbeli különbségek mérséklésére szolgáló európai uniós alapok létét Gyáni Gábor és elvbarátai miért nem e cikkben vázoltak alapján minősítik – ironizál Pósán.

Pósán László Gyáni Gábornak küldött teljes válasza:

Gyáni Gábor látszatra szakmai, objektívnek tűnő megközelítésben írt az 1920. évi trianoni békediktátumról, de valójában e nemzeti tragédia centenáriumi évének kezdetén egy politikai értelemben motivált, a nemzeti identitást fontosnak tartó hazai társadalom többsége számára provokatív írást publikált, amikor relativizálja a történeti magyar állam megcsonkítását, sőt, sok vonatkozásban annak inkább pozitív jellegét bizonygatja. Azt írja, hogy az I. világháborút lezáró trianoni békével a megcsonkított Magyarország a teljes értékű nemzetállami szuverenitás birtokába került, a nemzetállami szuverenitás pedig etnikai homogenitással járt együtt. A történeti források – amelyek alapján a történészek dolgoznak – azonban ennek ellentmondanak. A magyar delegáció a béketárgyalásokon szakmai érvek sokaságával éppen azt bizonyította, hogy a magyar szuverenitást a békediktátum csorbítja, mert a harmadára zsugorodó ország elveszíti gazdasági önállóságát és ezzel együtt önrendelkezési képességét is.

A szuverenitásnak ez a kizárólag közjogi értelmezése jellemzi ma is a balliberális oldalt, ezért nem volt véletlen, hogy a szuverenitás gazdasági-pénzügyi kérdése a 2010. évi kormányváltást követően is a politikai viták előterébe került. De az etnikai homogenitásra vonatkozó állítás félrevezető, hiszen a magyar etnikum igen nagy hányada került el az anyaországtól, családok tízezreit szakították el egymástól, s a maradék ország határain belül ugyancsak voltak szép számban nemzetiségek (különösen németek). Az írás azt elismeri, hogy a Felvidék és Erdély mezőségi régiójának, a Partiumnak és a Bácskának fontos ipari és városi központjai elkerültek az országtól, és úgy fogalmaz, hogy a Magyar Királyság legelmaradottabb térségei, legarchaikusabb társadalmai is, mint Kárpátalja (Munkáccsal és Beregszásszal), a Székelyföld vagy a Felvidék északkeleti része, kívül rekedtek az új országhatárokon. Ebből vezeti le azt a következtetését, ami írásának provokatív, és politikailag motivált tartalmat ad.

Állítja, hogy e területek elvesztése súlyos balaszttól „szabadította meg” a trianoni országot, mert az előbb vagy utóbb hallatlanul nagy erőfeszítésekre kényszerült volna azért, hogy a központi magterületek színvonalára emelje, hozzájuk közelítse ezeket az elmaradott régiókat, olykor anakronisztikus helyi társadalmakat. Gyáni Gábor azt állítja: akár még örvendezhetünk is annak, hogy volt egy Trianon, mert így mekkora erőfeszítéstől menekültek meg a központi magterületek. Ezzel beállt abba a gyalázatos sorba, ami Medgyessy Péterrel kezdődött, aki Erdély elcsatolásának évfordulóján koccintott a román miniszterelnökkel, az erdélyi magyarokat a 23 millió román közé soroló Kovács Lászlóval, a határon túli magyarokról szóló népszavazás ellen kampányoló, szavazati jogukat azóta is elvitató Gyurcsány Ferenccel folytatódva az új SZDSZ-ként fellépő Momentumban csúcsosodott ki, amikor magyar politikai erőkkel szemben román vagy szlovák pártok mellett kampányoltak.

Gyáni Gábor írása az ÉS-ben csak látszatra szakmai tartalmú, valójában ennek a baloldali, liberális politikai gondolatnak az elvi alátámasztása. Mélységesen sérti a határon túl élő magyarokat, az anyaországban élő, de nemzeti identitását fontosnak tartó embereket. Ha érvelését a jelenkori állapotokra vetítjük, akkor még elborzasztóbb kép rajzolódik ki: a magterületekhez képest kevésbé fejlett régiók esetében nem biztos, hogy megéri a felzárkóztatásra fordított erőfeszítés, egyszerűbb azokról lemondani. Ha olyan egyszerű kijelenteni, hogy Kárpátalja, Székelyföld vagy Északkelet-Magyarország elcsatolása igazából nem tekinthető veszteségnek, csak idő kérdése lehet, mikor fogja majd valaki a baloldalon ugyanezt mondani a borsodi, szabolcsi, nógrádi vagy baranyai térségekről.

Gyáni Gábor ezzel az írásával újabb muníciót kíván nyújtani a több évtizedes múltra visszanyúló, alapvetően hasonló szellemi beállítódásból fakadó felvilágosult, művelt, okos és fejlett főváros (magterületek), valamint az elmaradott, buta, mucsai jelzőkkel illetett vidék szembeállításának. Csak azt nem értem, hogy a fejlettségbeli különbségek mérséklésére szolgáló európai uniós alapok létét ő és elvbarátai miért nem e cikkben vázoltak alapján minősítik.

Bácskai Balázs / Magyar Nemzet