Elment. Hogyne ment volna el! Sorra mutatkoztak be a városi irodalmi kör tagjai: Klacsmányi Sándor, Nyisztor Miklós, Páll Lajos, Oltyán László.

Itt érezte először igazán otthon magát. Itt, ahol csak a tehetség számít, csak a jó vers, a feszes novella, a friss riport, és semmi más.

Az ő verseiről azt mondták a tagok, csiszolni kell rajtuk, mert nyersek, szögletesek, borzasak, látszik, hogy kockafej írta azokat, kilógnak a gyökvonások, a logaritmusok, a törtek azokból.

Aztán jöttek új tagok. Szokoly Elek az első pillanattól elbűvölte komolyságával, higgadtságával, de különös misztikum is sugárzott belőle, világított az arca, s Marci látni vélte testének körvonalait. Bizonyára azért, mert látni akarta.

Kevés lelki barátja volt mostanig, Fekete Sándor otthon, Nagyajtán, Józsa Csaba a baróti bentlakásban és a nagy úton, de most érezte, feltétel nélkül elfogadhat egy embert, Szokoly Eleket. Tiszta, becsületes, őszinte.

Nyisztor Miklóst, az egyik lábára nyomorék cigány fiút inkább megsajnálta, mint szerette. Sajnos, vele is voltak meghitt beszélgetései, akkor még nem tudta, hogy a Securitate beépített embere. A legpiszkosabb feladatot vállalta, besúgó lett. Amikor ez kiderült, már késő volt, akkor már a hiénák karmai között vergődött. Ha később érdeklődtek felőle, latinul válaszolt: nomina odiosa – gyűlöletes név. Szomorú elégtétel.

– No, fiatal barátaim, hajlandók vagytok velem jönni az aranyszázadba? – mondta Molter Károly egyik vasárnap a körön. – Tudjátok, ugye, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik nem fordított hátat a klasszikusoknak? Én még Eötvös Józsefet tartom a legnagyobb realistának, Kemény Zsigmondot a legnagyobb lélekbúvárnak és Jókai Mórt a legízesebb mesélőnek.

– Jókait? A nagy hamisítót? – szólalt meg Marci nyersen. – Vak volt! Nem látott! S az olvasónak is bekötötte a szemét. Ott van mindjárt a Szegény gazdagok regénye. Egekbe emeli a vérengző mócokat. Angyalt farag Juon Táréból. Jóságos, szelíd igazságbajnokot! Röhejes! Nem lehet összeszámlálni, hányszor pusztították el Juon Tárék az egész vidéket, ahol magyarok laktak. Horea, Cloșca és Crișan a földdel tette egyenlővé Abrudbányát, Verespatakot, ’48–49-ben felégették Nagyenyedet, Felvincet. Madách Imre testvérét, Máriát, annak férjét s kisfiát, akik Erdélyből tértek haza, élve földarabolták, testüket disznók elé vetették. Hát a mi lobogó forradalmárunkkal, Vasvári Pállal mit csináltak? Hátba támadták a mócok a magyar forradalmat, öltek, gyilkoltak irgalmatlanul, Vasvári elesett, a holttestének sem kegyelmeztek, azt is megcsonkították, levágták a fejét. De mondok mást. A Fatia Negra nem magyar nemes volt, hanem román! Igazi neve Nopcea Ladislau. Kétszínű, köpenyforgató kaméleon. Konjunktúra-lovag, 1848-ban ott díszelgett Balázsfalván a románok nagygyűlésén, és tagja lett a deputáció­nak, amelyik elvitte a császárhoz a 16 pontot. S ez a gazember Jókai mindezt a magyar nemesek nyakába varrja. Persze! Nála nem Nopcea a rablóvezér, hanem Hátszegi Lénárt, a magyar arisztokrata, aki fátákkal hentereg, pénzt hamisít, hét bőrt nyúz le a szegény hegyi mócokról.

– No, fiam, ha Jókai gazember volt – mondta Molter Károly –, akkor te hülye vagy.

Botrány volt ez, nagy botrány, aznapra be is rekesztették az ülést. A következő hétre mindenki megenyhült, elkönyvelték, ilyen forrófejű ez a busa Marci, nem haragudni kell rá, hanem utánagondolni annak, amit mondott. Hátha igaza van!?

Megszólították többen az iskolaudvaron, az utcán, beszédbe elegyedtek vele, másokat is izgatott az a forrongás, amely ebben a különös fiúban fortyog.

Szívesen válaszolt mindenkinek, aki kérdezte, igaz, neki sem volt más fegyvere, csak a költészet, csak az irodalom.

– Hát nem tudjátok, mit mondott Attila? De mondjam ki a teljes nevét, nehogy azt higgyétek, valamelyik cimborámról beszélek. József Attila, a mi legnagyobb prófétánk írta:

„Az igazat mondd, ne csak a valódit.”

Értitek? Az igazság fontosabb, mint a valóság. Akkor vigyázzatok, fiúk! Ez égetően fontos éppen ma. A kommunisták meghirdették a bolsevista álrealizmust, úgy kell ragaszkodni a tényekhez, mint a lakatosinas a munkapadjához, a szerszámaihoz. S mi van az irodalomban? A hazugságtenger mocskos hullámai csattognak. Hirdetik az írók a közboldogságot, s nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, hogy hét bőrt nyúznak le arról, aki dolgozik. Harsogják a szabadságot, az egyenlőséget, ami nem létezik. Tudjátok, mit műveltek kedves tanító bácsimmal, Miklós bával az én falumban, Nagyajtán? Megtették kuláknak, s tejadót vetettek ki rá. Pedig nem tartott, csak tyúkot, pulykát, récét, mégis 400 liter tejet kellett volna leadnia. Mit fejhetett volna meg? A kotlót? A tojós récét? A kert oldalát? A falu fogott össze, a gazdák adták le helyette a 400 liter tejet. Ezt még a jobbágyokkal sem csinálták a földesurak.

Ilyen kitörései voltak, egyesek csitították, baj lesz ebből, Marci, forrófejű vagy, mások félrehúzódtak, nem akartak bajba kerülni, mindenhol settenkedtek a besúgók.

Hiába csitították, forrt benne az indulat. Ha belenézett a helyi újságba, a Vörös Zászlóba, elöntötte az agyát a vér.

– Gennypatak, hazugságfolyam! De hát én író szeretnék lenni! Költő! Van értelme az írásnak, ha kötelező hazudni? Ha börtönnel büntetik az igaz szót, és megjutalmazzák a hazugságot, akkor kanálisba kell dobni a tollat. Nem szabad írni!

Gyurit kísérte haza gyakran órák után. Tisztelte Gálfalvit, tudta róla, hogy sem ő, sem a családja nem dőlt be a bolsevistáknak, becsületes polgárok.

– Mit tegyünk, Gyurka, ha nem akarjuk eladni magunkat ezen a modern rabszolgapiacon?

– Nem tudom, Marci. Én is tanácstalan vagyok sokszor. Túlságosan erős a diktatúra, ráadásul mi magyarok vagyunk, s ez legalább akkora bűn itt, Romániában, mint a forradalmiság. A bolsevizmus mögött ott áll a Kreml, a román sovinizmus szárnyas hüllői pedig Bukarestből szállnak fel. Azt kérdezed: mit tegyen a magyar író Erdélyben? El kell dugni a gondolatot, az olvasók megszokták már, hogy a sorok között kell keresni azt.
– Soha! – heveskedett Marci. – Vagy kimondom az igazságot, vagy hallgatok. Rosszul születtem, a hazugság szétroncsolja az idegeimet.

Legtöbbször Szokoly Elekkel vonult ki a világból, vele sétált parkban, a Somos-tetőn, a Vártemplom környékén, a Maros partján, ahol nem tudták lehallgatni őket.

Ott már a legnagyobb bánatukat, a magyarság sorvasztását is megbeszélték. Elek azért jött a Bánságból ide, Székelyföldre, hogy ne felejtse el az anyanyelvét.

– Tudod-e, Elek – mondta Marci a barátjának –, hogy én a szívem mélyén elfogadom a kommunizmust? Az eredeti tanítást. Mert hát van-e szegényebb, szerencsétlenebb ember, mint amilyen én vagyok? Otthon szédelegtünk az éhségtől, azért feküdtünk le már estefelé, hogy ne essünk le a lábunkról a gyengeségtől. Ha nem került volna a hatalom dologtalan gazemberek kezébe, ott volna a helyem a kommunisták első soraiban. És milyen boldogan élnénk mi, magyarok itt, Romániában, ha tiszteletben tartanák Lenint. Megtaláltam, bármennyire is dugdossák azt az írását, amelyet a mi sírgödrünkről, Trianonról írt. Tudom kívülről: „…ez a béke uzsorás béke, gyilkosok, mészárosok békéje volt… hallatlan béke, rablóbéke volt… az az építmény, amelyet a versailles-i béke tart fenn, vulkánra épül, mivel a földkerekség lakosságának az a héttizede, amelyet leigáztak, várva várja, hogy mindezek az államok meginogjanak”.

– Érted, barátom? Ez a baj! Nincs nagyobb bűn ma itt, mint a tanítást komolyan venni. Ha szó szerint értelmezed s idézed Marxot vagy Lenint, már kattan a bilincs a csuklódon. A kígyó a farkába harapott! Sokszor gondolok arra, hogy ezt a hatalmas kloákát, amelyben úszunk, csak úgy lehetne megismerni, ha megjárnád a börtönöket. Ha szóba állnál azokkal, akiket a véleményük miatt sitteltek le. Nehogy a politikai foglyok lennének a legtisztább emberek ebben a disznóólban, amelyben élünk.

***
Így szálltak tova Moyses Márton rövid életének boldog évei. Összesen három:

1957, 1958, 1959

Szálltak ezek az esztendők, mint a fészekre landoló madarak, hasították a tér síkjait, mint víz fölött a sirályok, lebegtek, mint illatos rétek könnyű pillangói, közben gyökeret eresztett az Idő, mert – mint a székicsér a fű között –, úgy bújt el Marci könyvtárak mélyére, ilyenkor megváltozott a szív, az agy, a lélek ritmusának amplitúdója, a mutató Bolyai János irányába lengett ki. Nem jelképesen, hanem valóságosan is. A rövid boldogság első évében, 1957. szeptember 8-án avatták fel Izsák Márton remekművét, a két Bolyai szobrát a líceum előtti téren. A Fátum ez esetben óriásakóval mérte a kegyet: díszőrséget állhatott élete bálványának szobra mellett.

Három évig a Bolyai Farkas Líceum ember-melege burkolta be, az rakott flastromokat sebeire. Ő heves volt, robbanékony, néha türelmetlen, hiperszenzibilis, mégis nagy empátiával vették körül, dédelgették sokan. Éjszaka, ha nem aludt, ha életének hihetetlen fordulatán elmélkedett, alig hitte, hogy ő, a kicsapott diák olyan karátos emberek gyülekezetébe került, ahol érdem a tudás, ahol hévvel vetheti bele magát a matézis sűrű, még csapások nélküli bozótosaiba, ahol verset írhat, ahol híres könyvtárak sarokasztalaira könyökölhet, és kedvére kalandozhat a Gutenberg-galaxisban, s a kalandok élményeit megbeszélheti barátaival, tanáraival.
A létezés minden formáját, évtizedek minden történését kellett belegyömöszölni ebbe a három évbe. Csak a népmesében van ehhez fogható csoda, ott áll három napból egy esztendő, ott rejti el a jó szellem, akit az édesanya küldött, az ezüst-, az arany-, a gyémántruhát dióhéjban.

Pedig emberpróbáló, gránitkemény évek voltak Moyses Márton diákévei!

A vakációkat otthon töltötte Nagyajtán, fütyörészve talicskázta ki az állami gazdaság istállójából a trágyát, napszámba járt gazdákhoz, máskor a földgázvállalat vezetékeinek sáncait ásta a Mezőségen, Szabéd határában, falusi legények közé állt be kaszálni, csépléskor ő hányta fel a kévéket az etető lábához: summás legény volt a javából.
Kapanyél, kaszanyél, kérges tenyér.

(folytatjuk)