Akárcsak a külsőleg semmi különöset – minden hájjal megkent ragadozót főleg nem – jelző menyét esetében, látszólag a menyétszavak is ártalmatlanok. Pontosabban első látásra valamiféle természetes dologra utalnak, amiről a beszélgetőtársnak, a hallgatóságnak valamiféle ködös, de pozitív benyomása lehet. A beszélő konszenzust kíván elérni, bármiféle árnyalást vagy eszmei artikulálást félretéve, bízva a menyétszavak kétértelmű jellegében.

Ilyenfajta szó, ha van türelmük elgondolkodni rajta egy kicsit, a „demokrácia” kifejezés (melléknévi származékaival együtt). A múltban a kommunista diktatúra „népi demokráciának” nevezte magát. Napjainkban a büntetőügyes börtöntöltelékek azzal szépítenek az imázsukon, hogy azt állítják, demokratikusan választották meg őket.

Egy másik menyétszó a „sokféleség”. Ezzel minden őrült éppen azáltal tüntethet erkölcsileg vagy fizikailag indokolható opcióként bármiféle őrültséggel, hogy a „sokféleség” fogalma felmenti őt az indokolási kényszer alól.

Mit szólnak a „biztonsághoz” (fizikai biztonság értelmében)? Az összes megalomániás valamiféle kollektív biztonság garanciájának képzeli magát. Egyesek erőszakkal akarnak mindenáron „jót” tenni, mások az összes divatos bálványra esküdöznek, hogy „meg akarnak menteni” téged, ha kell, kényszerrel. Képzeljük el, milyen egy kényszerrel „megmentett” ország. De inkább ne, hiszen akkor vissza kellene emlékeznünk, milyen volt a XX. századi diktatúrák által nyújtott „megváltás”.

De mit szólnak a „választáspártiság”-hoz (az angol pro-choice kifejezésből)? Nos, ezt a kifejezést azért vezették be, hogy a vitában a figyelmet az embrió személystátuszáról a bennünk lévő, jogokkal, nagyon sok joggal rendelkező eugenistának megfelelő személyi státuszra tereljék át.

Az ember elméje sok menyétszót képes gyártani. Az a fontos, hogy tudatosítsuk magunkban a létezésüket, hogy résen lehessünk, amikor bizonyos alakok a szándékaikat akarják elleplezni, az érdekeiket akarják érvényesíteni, az ideológiájukat akarják erővel ránk kényszeríteni vagy bűnbakokat keresnek. Ezek a retorikai mesterkedések hajlamosak elrekeszteni a rációt, rabsági helyzetbe juttatni az elmét, amit G. K. Chesterton a következőképpen írt le: „az az állapot, amelyben az emberek nem látnak alternatívát. Ez olyasmi, ami úgy homályosítja el a képzelőerőt, mint egy kábítószer vagy hipnotikus álom, hogy az adott személy már semmilyen módon nem tud bizonyos dolgokra gondolni. (…) Olyan állapot, melyben sohasem gondolkodott a másik perspektíván, és – ebből következően – nem is tudja, hogy sohasem gondolt rá.”

(EuroCom / Adevărul)