Az élő klasszikusok, más szóval a „nagy öregek” egy idő után nyomasztják az irodalom légkörét, szoktak is ficánkolni ellenük a fiatal csikók, a lázadó titánok.
Szilágyi István kivétel. Empátiával, rajongó tisztelettel fordul nemes alakja felé ifjú és öreg, s ez bizony páratlan tünet darázsfészekhez hasonlatos irodalmunkban. Tettei, cselekedetei közismertek. Olvassuk – olvassák több nyelven – Kő hull apadó kútba regényét, és a Hollóidőt értő kritikusok a jelenkor legjobb könyvének nevezik.
Az érés legjobb fázisába érkezett Szilágyi István. A számvetés, az összegzés fázisába. Hombárba gyűjti a jó gazda a termést, ő is visszapillant, összegereblyéli korábbi írásait, amelyek az Utunk Évkönyvekben jelentek meg, elmeséli azokban a család, a város, a kontinens, a XX. század történéseit, s azok margójára higgadt, bölcs igazságokat jegyez. S mindezt frissen, okosan, derűsen teszi, nem érezzük a különbséget az időzónák között, az intelem mindenhol ugyanaz, át kell vészelni a miazmás időket, s még a lehetetlen helyzetekben sem szabad csak veszteségeken rágódni.
Katlanváros új könyvének a címe. Zilah ez a város, nem is lehetne más, „amelyre horpadásszerű, mély völgyet zárnak rá a szőlőhegyek”. Hat írást szerkesztett kötetbe Szilágyi István, amelyek különböző időszakokban keletkeztek. Jól kitapintható érzelmi, szellemi viaduktok kötik össze a munkákat.
1. Katlanváros (1974)
Szóval Zilah. Zilaj. Az örökbe fogadott város. Kolozsváron született, de gyermekkorában ezzel forrt össze végérvényesen. Vallomásos könyv. Szilágyi István, aki híres szerénységéről, s nehezen tudják szólásra bírni, itt rést nyit magánélete, családtörténete zsalugáterén, s egybeszövi saját múltját a kedves település múltjával. Látjuk, mert láttatja a kisváros jó borivó polgárait, a gazdagok és szegények negyedeit, az egykori céheket, a szokásokat, a szőlődombokat, a Meszest, ahol „laknak a farkasok, a kányák, a vaddisznók”, seregszemlét tart a hetivásárokra érkező népekről.
Jóízű, ízes, zamatos a szöveg, buzog a mesélő kedv, egymásra halmozódnak időzónák, korok, századok, s mindez nem puszta történelem, Szilágyi István az egykori gyermek, egykori önmaga tudatán, képzeletvilágán ereszti át az eseményeket.
Az emlékezés az ember különleges képessége, őrzi, hordozza, tárolja a múltat, de színezi, modulálja, árnyalja, sőt, kiigazítja azt. Ilyen a Szilágyi-krónika is. A család, nagyszülők emlékezéseiből, írásos dokumentumokból tudja, hogy iszonyatos pusztulások-pusztítások vidéke ez a tér, „Zilah, mióta világ a világ, minden öldöklő látványosságba befizetett”. Királyok, fejedelmek, hadvezérek, martalócok masíroztak át itt, a nyomukban pestis és a tűzvész járt, 1703-ban Rabutin martalócai gyújtogattak olyan eredményesen, hogy csak egy tyúkketrec marad épen a városból. De átvészelték a miazmás korokat, 10–11 gyermeket szültek az anyák, a fiúkat katonának, a lányokat főkötő alá, újrateremtették önmagukat.
Folyik, csobog a jóízű Szilágyi-szöveg, inkább beszéd, mint írás, és csak úgy megüti az olvasót egy-egy meditatív mondat. Minden háborúban – írja – elvitték a harangokat, de: „Nem tudom, ágyúból öntöttek-e harangot valaha is, miután háborúknak s forradalmaknak végük szakadt.” Költői a kérdés, nyilvánvaló, hogy soha. Az arcok gyűrődéseiről leolvasható ez: „Keservesen káromkodó, összehúzott szemhéjú nép, gyanakvón fürkészi a cserepes ajkú időt.”
S az írás végén megjegyzi: „Mindenesetre e táj kegyetlennek tetsző »nevelői módszere« az egy Ady Endre esetében csodálatosan bevált…”
2. Asszonyélet egy sírkövön (1976)
A kötet második írásával könnyebb a dolga a jegyzetírónak.
Zilah egyik temetőjében bolyong, olvassa a neveket a sírköveken, Adorjányi Juliannánál áll meg, akit gyermekkorában még látott, aki a legtöbb könyvet olvasott el az egész térségben.
Mai ember számára alig hihető az élettörténete. Tizenöt éves korában ment férjhez, „szült 11 gyereket, két férjet temetett el, s néhányat a gyermekek közül is”. Mindez csak akkor válik hallatlanul izgalmassá, amikor Szilágyi összeveti leghíresebb nőalakjával, a Kő hull apadó kútba regény szereplőjével, Szendy Ilkával.
Mekkora különbség!
És itt Szilágyi István az alkotás vegykonyhájába is beengedi az olvasót. Soha nem törekedtem arra, hogy tipikus legyen egy hős – írja. Én egyéniségnek látom az embert. Morfondírozásaim – írja tovább – „lebeszéltek arról, hogy ezt a gazdag asszonyi életet regényalakká rontsam…”
Itt könnyen elakadhat az olvasó lélegzete. Idő kell, amíg gondolattá rakja össze egy nagy író híradását a hősök születéséről.
3. Vesztesek (1982)
„Sose essen le a lábadrul a katonabakancs” – mondták arrafelé a fiúcsecsemőről, s megrángatták a lábát. Jókívánságnak szánták valaha, mármint hogy legyen derék, szép szál legény, nehogy kiselejtezzék sorozáskor, de jöttek a világháborúk, s nagyon ráfagyott a vitézi mundér a népekre, nemzetekre.
Szilágyi István apját a Don-kanyar pokla nyelte el 1943-ban. Soha nem gyógyult be a seb. Képzeletében most is él.
Súlyos az ítélet, amikor a világháborúk következményeit számba veszi. „Az egyik legsajátosabb veszteség – írja –, hogy ebben a világháborúk nyomorgatta században az apák nemzedékei életmódot, életformát immár nem alakíthattak ki az utánuk jövőnek, sorsot nem hagyhattak örökül.”
Újabb fejbe kólintó gondolat, újból olyan tétel, tézis, amelyen életünk végéig rágódhatunk. Mert mindnyájunkat ma is érint. S azon, hogy miért lettünk mi, magyarok a háborúk legnagyobb vesztesei, a Nagy Klán, a família minden tagja rágódott.
Három alak meredezik ki a történetfolyamból: anyai nagyapja, a „vín Zemó”, az édesapa, a „zöld szemű, nagy, barna ember” és az édesanya. Az első világháború, a második világháború és a hátország hősei. Hemingway sem írhatta volna meg jobban. Említi is a nagy amerikai nevét a 99. oldalon.
4. Idelenn, odafenn (1984)
Hegyi túrák. Barangolások. Pecázások.
Ha már kocka alakú épületekbe terelték az embereket, ha már nincs útlevél, akkor irány a hegyvidék. Amúgy is szenvedélyes horgász, s a Radnai-havasok patakjaiban piros pettyes pisztrángok ficánkolnak.
Ünőkő. Vörös-csúcs. Lála-tó. Borberek.
Az olvasó a hajdani, a legerdélyibb költő világával asszociál. Borbereken töltötte a nyarakat Reményik Sándor, itt írta a Vadvizek zúgása kötet verseit, itt szólította meg Transsylvániát, s az is őt:
„Mert ezer éve tartanak a sziklák / Ott néma, komor prédikációt.”
(Kísérőlevél borbereki verseimhez)
Jó nyomokon jár Szilágyi István.
5. „Aztán kitágult a világ…” (1986)
Gyűrődik, hasadozik, foszlik, s újból összeáll a gondolat: „Minden Egész eltörött.” És: „Egész világ szőttje kibomlott.” (Ady Endre)
Szilágyi István zseniális művésztársának és névrokonának, Szilágyi Domokosnak az arcképvázlatát rakta össze szilánkokból, villanófényekből, az ő Bartók-verséből szakít ki egy sort címnek.
Igen. Szisz. Szerinte a modern csillagászat ismeretei szerint tágul a világegyetem. Tágul a világ. A szembesülés színterének éppen alkalmas a Duna-delta. Itt minden képlékeny, mozgékony, nádszigetek úsznak, csak tutajjal, csónakkal járhatóak a lagúnák. A delta lakói, a lipovánok ég és föld között lebegnek, nem románok, nem oroszok, egyedül önmagukkal azonosak. Ide zarándokol a két Szilágyi, illetve a szenvedélyes horgászhoz csapódik Szisz, a gyakorlati, a hétköznapi életre szinte alkalmatlan ember.
Ez a keret. Még a hétpróbás őslakóknak is nehéz itt a megkapaszkodás, s egy törékeny, lázas, beteg test számára istenkísértés. De éppen ebben a laboratóriumhoz hasonlatos közegben nyilvánul meg a zsibongó, zseniális elme minden villanása.
Mi, olvasók is jelen vagyunk itt, részesei vagyunk a történéseknek, kortyintunk a vodkából, konyakból, amelyet a Kapitány, Szilágyi Domokos egészségére ürítenek a lipovánok.
És ott érzünk talajt a lábunk alatt, ahol nincs.
6) Kóborló évek (1985)
Úgy szól a fáma, utoljára Szerb Antal írt olvasmányos, élvezettel olvasható irodalomtörténetet.
A hatvanas, hetvenes évek erdélyi irodalmáról nem készült szebb, jobb beszámoló, mint a Szilágyi Istváné.
A kincses város lakója lett, ez esetben a város fogadta őt örökbe, először rovatvezető az Utunk irodalmi lapnál, később főszerkesztő, s sok gondja-baja között képes volt megírni ennek az irodalmi korszaknak a krónikáját. A szerkesztőség tagjait világok választják el egymástól, mégis egy test, egy lélek ez a közösség, küzd, fárad, izzad, sok, nagyon sok energiát szán arra, hogy kihúzza a nyakát a fölötte himbálózó hurokból.
És a kiszállások! Az író-olvasó találkozók!
Kimozdulnak a városból, Erdélyből is néha, Moldvát járják, a Bánátot, Bánságot, s hihetetlen találkozások csiholói, kovászai.
Csak egy szuszra olvasható el a Kóborló évek. Nem irodalomtörténetet olvasunk, hanem kezünket a vállukra helyezve barátkozunk, cimborálunk Szabó Gyulával, Szőcs Istvánnal, Bajor Andorral, Lászlóffy Aladárral, Palocsay Zsigmonddal, Hervay Gizellával, Király Lászlóval, Farkas Árpáddal… A névsor hosszú és itt hiányos. Kásahegyet rágnak át, Ezópuszt szárnyalják túl rejtőzködő nyelvükkel, a sorok közé lopják be a gondolatot, a súly alatt a pálma törvénye érvényesül, de hihetetlenül gazdag irodalom születik.
Erre a korra mondják: ha valaki végigsétált a Malomárok utcán, le, a Sétatér felé, minden második-harmadik ember, akivel találkozott, költő vagy író volt.
SZILÁGYI ISTVÁN: Kóborló évek
(részlet)
Hatvannégy telén – nagy hó volt s nagy hideg – a Nyárfasor utcai albérleti szobánkban holmi Baccardi rumok kíséretében meglátogatott két nagyon fiatal úr. Egyik zömökebb volt, vállas, a másik karcsú, magas.
Mindkettő jó arcú, göndör fekete hajú: Király László és Farkas Árpád. Az új raj képviselői. Aligha indult nálunk nemzedék olyan céltudatosan, mint az övék; miután az egyetemre fölkerültek, másfél-két esztendő alatt „körülírták” magukat: határozottak voltak, mint akik tudják a helyüket, tudják a dolgukat. Lírikus férfiak, húszévesek. Hátországuk a hűség-számonkérő székely falu. Vagy kisváros. Fölhajtó erőnek ott az összetartozás. Ezek is ketten, ott a nagy télben, a Nyárfasoron, mint egy rítusközösség kiküldöttei. Koccintgatás közben tisztességtudó számonkérés, melynek lényege: ki is vagy te tulajdonképpen, s mit akarsz? Mit fogsz megírni?
Most közelebbről. És azután. És egyáltalán. Én pedig mondom, mintha csak előre igazolni akarnám előttük magam. Okos figyelmük biztatás. Megnyílok, holott utálok mindenféle kitárulkozást. Odakint kökörcsinhajnal, mire elköszönnek. Dühös vagyok. Kiadtam magam? Annál sokkal rosszabb történt: elköteleztem magam. Hitel nyitódott kéretlenül. Márpedig ezután élni kell vele. Tíz évvel később félig kész regényt mesélek Farkasnak a Champs Elysée-n. Észbe kapok: „mi az isten ez már megint?” Farkas emlékeztet, folytatódik a nyárfasori éjszaka. Rovancsolunk?
.jpg)
