A sepsiszemerjai támogatócsoport fennállásának tizedik évfordulója alkalmából szervezett esemény­sorozat adott alkalmat a lelkésszel való találkozásra, aki a szenvedélybetegekkel folytatott munkája során kisebb csodákat is elért már, de nem dicsekszik ezzel. „Nem mi változtatjuk meg az embereket, nekünk csak annyi adatott, hogy bábáskodjunk Isten munkája mellett, de ez is nagyszerű kiváltság” – mondja mosolyogva.

A Ponus Pastor felé vezető életút

1993-ban edinburghi teológiai tanulmányútján szembesült először az egyház szenvedélybetegekért, alkoholistákért, kábítószerfüggőkért folytatott missziós szolgálatával, és akkor már érezte, csupán idő kérdése, hogy mikor jelennek meg nálunk is az egyre komolyabb drogproblémák, az egyház pedig nem lesz felkészülve rá. Hazajövetele után éppen azon gondolkodott, hogy fontos volna ilyen jellegű képzéseket szervezni a teológián, amikor hívatta a püspök, és megbízta a mentő misszió elindításával az erdélyi egyházkerületben. Megszólalni sem bírt a meglepetéstől, annyira összevágott ez az ő elképzeléseivel, de túl nagy kihívásnak érezte, ezért kért egy hét gondolkodási időt, hogy „megbeszélje Istennel a dolgot”.

Teológus volt, amikor a 80-as években a magyarországi iszákosmentő misszió alapítója, Siklós Jóska bácsi meglátogatta az édesapját, és egész délután a munkájáról mesélt. Hallva ezt, egyik ámulatból a másikba esett, s azon gondolkodott, hogy milyen nagy felelősség lehet ilyen munkát végezni. Amikor lefeküdt, hálát adott Istennek, hogy bár ő teológusként Neki szentelte az életét, kegyelmes volt hozzá, és megkímélte őt az ilyen jellegű szolgálattól. És most, 12 évre rá éppen neki kell felvállalnia ezt az ügyet? „Ilyen az Isten humora, hogy aki képtelennek érzi magát valamire, éppen azt választja ki. Ezt Pál apostol úgy fogalmazta meg, hogy a mi erőnk és alkalmas voltunk nem tőlünk van, hanem az Istentől” – mondta derűsen, aztán elmesélte, hogy ő valójában azért utazott Skóciába, mert nagyon érdekelte a szisztematikus teológia és a dogmatika. Ki gondolta volna, hogy végül a missziológiánál köt ki?

Fiatal lelkészként sok mindenbe belevágott. Marosvásárhelyen a Vártemplomban szolgált, aztán a fordulat után néhány társával újraalapította az Ifjúsági Keresztyén Egyesületet (IKE), melynek első országos titkára volt. A ’90-ben újraindított kolozsvári Református Kollégiumban hitvallást tanított, és az egyik kilencediknek osztályfőnöke volt. Két barátjával közösen megalapították a Koinónia Könyvkiadót azzal a meggyőződéssel, hogy egy posztkommunista világban nem elég a szószékről hirdetni az evangéliumot, be kell vinni a kultúrába a keresztény világnézetet. Hittek abban, hogy minden kulturális, gazdasági, szociológiai, pszichológiai kérdést meg lehet közelíteni az evangélium felől, a keresztény kultúra valójában azt jelenti, hogy az evangélium galvanizálja ezeket a területeket. A Koinónia máig is ezt az irányvonalat képviseli. Egyetemi missziót is folytatott, még a Kolozsvári Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) elindítása előtt alapító tagja volt a Genézius Társaságnak. Mesterit végzett, majd Walesben doktorált. A Bonus Pastor mellett missziói munkatársképzéssel is foglalkozott, amely a Trans-Silvanus Intézet égisze alatt működött. 2017 óta – a Bonus Pastor Alapítvány vezetése mellett – missziológiát és diakóniát tanít a kolozsvári teológián.

25 év története röviden

A Református Mentő Misszió működésének első évei után egyértelművé vált, kell egy bejegyzett háttérintézmény ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok, ezért hozták létre a Bonus Pastor Alapítványt. Sokáig csak az erdélyi egyházkerületben dolgoztak, de természetesen királyhágó-melléki klienseket is fogadtak, és más felekezetűek, más anyanyelvűek is megkeresték őket, ők pedig mindenkin próbáltak segíteni. Egyre több önsegítő támogatócsoportjuk indult az országban, a királyhágó-melléki egyházkerületben is, így 2015-ben az ottani püspök is elismerte egyházkerületük missziói szolgálatának a Bonus Pastor Alapítványt. Jelenleg Erdély 15 nagyobb városában működik helyi csoportjuk.

Az alapítvány három nagyobb területen fejt ki tevékenységet: a prevenció, terápia és utógondozás területén, mindegyik több programot foglal magában. 1993–2005 között rengeteget hátráltatta munkájukat az infrastruktúra hiánya, míg végül megkapták Magyarózdon az első magyar költőnő, Petrőczi Kata Szidónia kastélybirtokát, ahol a magtárat alakították át terápiás otthonná, és ahol végre elindíthatták a 9 hónapos, úgynevezett hosszú terápiát. Ez a központ lefedi egész Erdélyt, sőt, Magyarországról is keresik őket. 2018-ig a 3–9 hónapos terápián több mint 400-an, a kéthetes terápiákon több mint 2000-en, az egyéni terápiás üléseken több mint 5000-en vettek részt. A tinédzsereknek szervezett rendezvények közül a nyári prevenciós táborokban több mint 600-an, a szakszerű iskolai prevenciós alkalmakon több mint 4000-en, a nyári táboraikban pedig több mint 800 gyermek vett részt.

Család és hivatás

26 évesen megházasodott, felesége tanárnő volt, de később szociális munkás képesítést is szerzett, hogy segíthesse férje munkáját. Öt gyermekük van. Kérdésünkre, hogy elégedett-e az életével, egyértelmű igennel válaszol. 16 éves korától tudta, hogy lelkészi pályára hívta el Isten, és ez a meggyőződése sosem ingott meg. Ezen belül is mindig az Ő akaratát keresi, így nyugodt afelől, hogy helyén van a világban. John Wesley-vel azt vallja, hogy az ember addig halhatatlan ezen a földön, amíg be nem teljesíti a küldetését.

Hajlamos arra, hogy munkamániássá váljon, de próbálja elkerülni a kiégést, ezért leosztja a feladatokat. Mert ha az ember úgy gondolja, hogy szent szolgálatot végez, könnyen tönkreteheti magát a munkával. A szenvedélybetegek ébresztették rá arra, hogy ő is veszélyben van, ezért megtanulta elkerülni a segítő szindrómát.

Néha csodák, máskor megrázó dolgok történnek körülötte, de sem csalódottságot, sem eufóriát nem szokott érezni. „Fontos, hogy az ember tisztában legyen a saját határaival. A legjobb lelki gondozói beszélgetéssorozatból is egyszer csak vissza kell vonulni szemérmesen, magára hagyva az illetőt égi szerelmesével... Ellent kell állni annak a kísértésnek, hogy nekem kell megváltoztatnom a másikat” – mondja.

A függőség kapcsolatbetegség

Horváth Levente szerint minden szenvedélybetegség egy megingathatatlan hiten alapszik, az ő feladata pedig megingatni ezt a hitet. Az lesz szenvedélybeteg, aki nem meri kétkedve figyelni önmagát. Ha már fogoly az illető, az ébredés, rádöbbenés szokott segíteni: amíg nem fog padlót az ember, addig nincs szabadulás. De mi van, ha addig várunk erre, amíg túl késő lesz? „Azt szoktuk ajánlani a hozzátartozóknak, hogy ne várjanak, inkább próbálják emelni a padlót...” – jelenti ki a lelkész, hangsúlyozva, hogy a missziós munka valójában versenyfutás a halállal. Vagy megszabadul az ember, vagy belehal. Kérdésünkre, hogy mit jelent emelni a padlót, elmondja, hogy nem kell belemenni a függő játszmáiba, például nem kell kifogni, amikor hanyatt esik... Persze azelőtt jelezni kell neki szeretettel, hogy visszaadjuk neki a saját élete fölötti felelősséget. A szenvedélybetegnek általában szüksége van „egy palimadárra”, a hozzátartozót pedig maga a szeretet teheti hóhérrá.

A függőség valójában kapcsolatbetegség, és bármi függőséggé válhat az alkoholtól a szintetikus drogokig, a munkától a kényszeres hajtépésig. Ha valamit oldószerként tapasztal meg az ember, vagy egyszerűen csak jó érzés manipulálnia vele magát, akkor elkezdi rendszeresen használni.

A fejlődéslélektan kimutatta, hogy már a csecsemőkortól kialakulnak bennünk bizonyos kötődési minták – a biztonságos kötődés mellett van elkerülő, elutasító vagy kaotikus kötődés –, és általában a megfelelő kötődés hiánya vezet a szerhez, bármi is legyen az. Van, aki ezzel pótolja a kötődés hiányát, más csak ezen keresztül tud kötődni. Nem véletlen például, hogy a prostituáltakat általában molesztálták gyermekkorukban, ezért nem ismernek más utat a szerelem elnyerésére, csak ami a testükön át vezet. Olykor azért menekül az ember egy szerhez, mert fél az intimitástól, sokkal kockázatosabbnak tűnik ez számára, mint a mesterségesen előállított gyönyör, feldobottság. Vagyis általában az ember a függőséggel kompenzál, így próbál eljutni ahhoz a szeretethez, amelyre jogosult lett volna. Minden gyermek jogosult a szülei szeretetére, és ha az elmarad, semmilyen pótszerrel nem lehet megszerezni...

Isten a gyógyító

Miért van szükség Istenre a gyógyuláshoz, miért Rá épül mindenfajta missziós munka? – tesszük fel az utolsó kérdést, ő pedig gondolkodás nélkül válaszol: „Ha én egy mindent átfogó, nagyszabású felépülésre vágyom, az meghalad engem, ezért egy nagyon erős külső erőforrásra van szükségem hozzá. Az embert pedig csak Isten haladja meg.” Minden függőség kontrollvesztés, az ember rájön, hogy nincs uralma önmaga felett, hogy kiszolgáltatott. Érdekes jelenség, hogy mindig önállóságra vágyunk, mégis könnyedén odaadjuk magunkat a nálunk erősebb hatalmaknak, főleg ha abból hasznunk származik. „Valójában nem autonómiára vágyik az ember, hanem annak illúziójára. Mert az autonómia bizonytalan, kiszámíthatatlan, kitaszítja az embert mindabból, ami otthonos számára. Éppen ez volt a kísértés lényege és minden rossz forrása, hogy a sátán az autonómia illúziójával kecsegtette az első emberpárt. Pedig meghajolni Isten előtt nem a szabadság elvesztése, hanem a legmagasabb rendű szabadság elnyerése, mert aki Előtte hajt térdet, az senki és semmi más előtt nem fog. Ha sikerül valóban életünk középpontjába állítanunk Őt, nem marad hely mellette semmilyen más függőségnek” – mondta végezetül Horváth Levente. Hozzátette: hibáinkon, tévedéseinken és erőtlen segítségnyújtási kísérleteinken túl egyedül Ő tudja maradéktalanul pótolni azt a szeretethiányt, ami ehhez a rengeteg szenvedélybetegséghez vezetett. Az alapítvány dolga csak annyi, hogy mutassa az utat Isten felé.