Kíváncsiságból odamentem a kaputelefonhoz, és megnéztem, szerepel-e még a neve a táblán. Ott volt. Kissé megkönnyebbülten mentem tovább, de néhány lépés után megálltam, és arra gondoltam, miért ne léphetnék fel hozzá pár percre. Most éppen belefér az időmbe, talán szebbé tenném a napját, és nekem is élmény lenne ez a kis látogatás. Visszamentem és megnyomtam a csengőt. Hosszú ideig szólt, már azon voltam, hogy továbbállok, amikor mégiscsak reccsent a szerkezet, kérdezte a hang, hogy ki vagyok. Mondtam a nevem, nyílt az ajtó. Felfelé a lépcsőházban azon gondolkodtam, vajon megismer-e még, mire számíthatok ezzel a váratlan betoppanással. Az ajtó előtt várt. Ahogy felnéztem rá, így szólt: „Vajon hol a macskám, mert most biztosan meg fog dögleni...” Beinvitált a szobájába, én haboztam, végül mégiscsak levetettem a kabátomat, bementem, leültem. Közben a tekintetemmel végigpásztáztam a lakást, mindenütt tökéletes rend és tisztaság volt. Mintha várt volna. A konyhaasztalon laptop, a szobában szélesvásznú tévé. Jó volt hallani a hangját, olyan érzésem volt, mintha csak tegnap beszéltünk volna. A nevekkel volt zavarban egy kicsit, de különben mindenre pontosan emlékezett. Kiderült, még vállalkozó koromban találkoztunk utoljára, csak sejtette, hogy én vagyok az a bizonyos újságíró, akiről egyszer beszélt neki a barátja. Elmeséltük, hogy mi minden történt velünk, mióta nem találkoztunk, újra megbeszéltük, hogy milyen rokonok is vagyunk. Valójában a felesége volt rokonom, de hogy milyen ágról, arra már nem emlékeztem. Egymás egészségéről is érdeklődtünk, kiderült, hogy mindkettőnknek vannak kisebb-nagyobb ilyen jellegű gondjai. „Megvagyok” – mondta egykedvűen arra a kérdésemre, hogy hogyan telnek a mindennapjai. Ilyenkor többnyire a lakásban tartózkodik, nem jár ki, mert hideg van, csúszós az út, fáj a lába. Csak akkor szokott sétálni a városban, ha szép idő van. Többnyire nyáron. A hírekkel azért tisztában van, az internet, a tévé frissen tartja. És persze a szúdoku, több ilyen rejtvényt is látok itt-ott. Elpanaszolta, hogy mostanában fáj a dereka, átnyilall előre, időnként szúró fájdalmat érez. Kissé fél a jövőtől, mert mi lesz, ha kórházba kerül, meg kell műteni...? Hogyan tudja majd ellátni magát? Hisz nincsenek gyermekei, valójában senkije sincs. Egyetlen távolabbi rokona él a városban, aki nagyon elfoglalt, ezért ritkán szoktak találkozni.

Jólesett beszélgetni vele. Próbáltam vidámságot vinni a kis otthonába, de valami különös szomorúság bujkált a gondolataim, érzéseim mélyén. Nem panaszkodik, de milyen szörnyű lehet ez az állandó magány. Mint mondta, van egy barátja, aki feljár hozzá, de többnyire csak a betegségeikről beszélgetnek. Valójában több ismerőse is van, de csak szép időben szokott találkozni velük. Van egy kis tér, amelyet maguk között székely parlamentnek neveznek, mert ott szokták megvitatni a politikai kérdéseket. Össze-összevitáznak, aztán kibékülnek. Télen azonban szünetel a parlament tevékenysége. Volt egy nagyon jó barátja, akivel ott ismerkedett meg, de sajnos lebetegedett, aztán eltávozott. Évről évre egyre kevesebben vannak. Ahogy ott üldögéltem, és beszélgettünk, egy pillanatra rátévedt a szemem a mozgó képernyőre, ahol Cristina Țopescu halálhírét taglalták. Nemsokára felálltam, elköszöntem. Úgy búcsúztam, hogy magamban eldöntöttem: meg kellene még látogatnunk, a családdal is, meglephetnénk olykor egy kis finomsággal. A szúdokus füzetébe beírtam a telefonszámomat, hogyha bármikor, bármiben szüksége lenne rám... Nem lesz, nem úgy ismerem. Az édesapám számát is leírtam, talán beszélgetnek majd egyet a régi dolgokról.

Lefelé a lépcsőn újra eszembe jutott Cristina. Mintha valahogy ő is családtag lett volna, az apját is ismertük. Minden bizonnyal másképp alakult volna a sorsa, ha nem lett volna magányos. Megvagyunk a tévé, az internet mellett, de a lelkünk mélyén nem ilyen kapcsolatokra vágyunk. Vajon hány olyan ember él a szomszédunkban, akihez soha nem kopog be senki? Gyanús volna-e nekünk, ha három hétig nem látnánk őket? Emberek vagyunk-e még ebben a rohanó világban? Vajon mi reménykedhetünk-e abban, hogy szebb, mozgalmasabb lesz az öregkorunk? – kérdeztem magamban, aztán kiléptem a csípős januári hidegbe, és rohantam tovább.