Emlékezetes esztendő volt, ugyanis akkor váltottak le több egykor illegális kommunistát magas tisztségekből, így Nagy Istvánrektort, írót vagy Csehi Gyulát. Ekkor történt meg, hogy a párt és a KISZ-vezetők közreműködésével tisztogatást rendeztek a Bolyai valamennyi karán és évfolyamán. A mi évfolyamunkról akkor „rúgták ki” két társamat, a nálunk idősebb Szabó Gyulát és Elekes Ferencet. Szabóval igen jó viszonyt ápoltam, temesvári fiú volt, nagy tudású, olvasott, és alapos általános műveltséggel, nyelvtudással rendelkezett. Azt terjesztették róla, hogy „fasiszta érzelmű”. Ez ugyan nem volt igaz, ám a véleményét nem titkolta a kommunizmus gyakorlatáról. Csak később tudtam meg, hogy – egyrészt édesapám múltja, másrészt Szabóval barátkozásom, harmadrészt saját oktondiságom miatt majdnem engem is kitettek az egyetemről. Az történt, hogy 1952. március 15-én az előadóterem táblájára krétával felírtam egy Petőfi Sándor-idézetet: „Lantom kardom tied, óh szabadság.” Társaim sietve le is törölték, de az ügy az „éber” KISZ-esek révén tovább jutott. Csak később tudtam meg azt is, hogy megmentőm Csűrös István, a kari dékán volt, édesapám tisztelője.

2. Mondják: addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik. Ilyen „korsó” lehettem én is, aki azt hihette, hogy mindenkivel igen, egyedül vele nem történhet meg a legnagyobb baj. Csíkszeredai tanárságom igen kedvezően indult. Még nőtlen voltam, és az akkori kisváros fölösen elkényeztette a fiatal kezdő tanárokat. A ma Márton Áronról elnevezett hajdani Elméleti Líceum nagyjából egy időben oda helyezett kezdő tanáraiként mintegy ötön-haton buzgó tevékenységbe kezdtünk, hogy a csendesen munkálkodó közösséget kissé hangosabbá tegyük. Ebben biológus létemre irodalmi ambíciókkal elöl jártam. Színdarabokat rendeztem a kollégákkal és a diá­kokkal (Légy jó mindhalálig, Ingyenélők stb.), Petőfi-estet, Ady-emlékestet, március 15.-ét, klasszikus művekből (Rómeó és Júlia) vett részletekkel. Ki is lehetett volna más Rómeó, mint jómagam, Júlia szerepét pedig az játszotta, akit a város már kiszemelt jegyesemnek. Nos, ezzel volt a baj, mert a rajoni pártfőnök is lelkesedett az ügyért, és – vélvén szegény tanár mivoltomat – elmondta nekem, hogy olyan esküvőt terveznek számomra, amilyet el sem képzelek. Sajnos, Albert elvtársnak rosszak lehettek az információi, mert bár közvetlen baráti kapcsolatban álltam „Júliával”, még nem szándékoztam nősülni. A kútba esett pártesküvő nem tetszett a tüsténkedő pártfőnöknek, s ezt követően, miután azt is megtagadtam, hogy szaktanfelügyelő legyek, elvesztettem Simon főtanfelügyelő jóindulatát is. Lehűlt körülöttem a levegő. Elmaradtak az addig rendszeres prémiumok, felfedezték, hogy apámmal „baj volt”, és „a párt megtévesztése” címszó alatt jól jött minden cselekedetem átfestése a megvádolásom és letartóztatásom előtt. Hogy egy illegális pártember leányát nem vettem feleségül – bár a mai napig szívesen emlékezem reá –, az bizony hozzájárult a több mint ötévi börtönöm „hangulati” előkészítéséhez. 1958 júniusában a pedagógusok szokásos konferenciáján Albert elvtárs a több száz jelenlévő előtt megvádolt azzal is, hogy egy illegális párttag lányán keresztül akartam a párt bizalmába férkőzni...