Közhely, hogy a korlátlan szórakozásra, a kiélezett vitákra és a társadalmi szereplők furcsa elzárkózására (mindenki a saját burájába) épülő új világban a klasszikus értelemben vett értelmiségi elveszíti presztízse nagy részét, a láthatóságát, meghatározó szerepét, egyszóval a hatalmát. „Opinion makerként”, véleményformálóként őt az új médiasztárok, bloggerek, vloggerek, hangadók, trendalakítók helyettesítik, akik szabályszerű hálózatot hoznak létre, a helyi erők krémjét millió követővel. Nemcsak az értelmiségi, „a vár ura”, ahogy Zola nevezte, veszíti el a befolyását, hanem mindenki, akinek nemrég még bármilyen objektív teljesítményen alapuló hatalma volt: a filozófus, a tudós, az író, a tanár. Ők valamennyien úgy érzik, hogy magukra kell ölteniük egy magatartásformát, egyik vagy másik oldalra kell állniuk, el kell fogadniuk a „haladó” vagy a „konzervatív” címkét, be kell állniuk egy politikai játszmába, ami legtöbbször frusztrálja és zavarba hozza őket. Manapság az értelmiségi már nem szólalhat meg bizonyos általános emberi elvek nevében, mint szabadság, méltóság, eredményesség, anélkül hogy ne válna gyanússá mind a két, egymással gyökeresen szemben álló ideológia képviselői szemében. Bizonyos értelemben újra éli a 30-as, 40-es évek drámáját, amikor a fasizmus és kommunizmus között radikalizálódó világban erős késztetést érzett, hogy azonosuljon egyik vagy másik mozgalommal (amelyek egyaránt könyörtelennek bizonyultak a következő évtizedekben). Napjainkban újra átéli a hivatalos hazugságot, az erkölcsi ítélkezések brutalitását, bármely szabadgondolkodói kísérlet megbélyegzését.

Nem csoda, hogy az értelmiségi a mai világban dühös és frusztrált, és nem a túlfokozott egója, hanem a tehetetlensége miatt. Kasszandra, akire senki se hallgat, egy olyan világban, ahol Shakespeare-rel szólva „kizökkent az idő”. Mert az igazi értelmiségi mindig humanista volt, az egyensúly és gondolkodás embere, a magaskultúra nagy hagyományainak őrzője, ugyanakkor az újítások, az avantgárd és az „out of the box” gondolkodás elbírálója. A mai kor arra törekszik, hogy felmorzsolja a modern és posztmodern kultúra rendszerét és gyökeresen megváltoztassa az „értelmiségi” szó jelentését is (ha még egyáltalán létezik).

Mire támaszkodhat, miben bízhat, és mit remélhet a XXI. század elejének értelmisége?

Akárcsak a 30-as, 40-es években, amikor volt néhány, nagyon kevés értelmiségi, gondolkodó, író és művész, a szélsőjobb és szélsőbal szirénhangjainak csábításától távol, aki meg tudta őrizni gondolati szabadságát, azt hiszem, hogy az észszerűség a múlt és jövő iránt egyaránt őszinte hangjai manapság is hallhatók. Csak éppen nem léphetnek fel azzal az igénnyel, hogy mindenki meghallgassa őket. Minden állítás az összes többi állítással verseng. Valójában manapság egyetlen uralkodó hang létezik, az egyetlen, ami talán még a Szíriuszon is hallható: a kisebb-nagyobb tömegek által egymással szembeállított és egymást romboló idoloké. Olyan Istenek alkonyában élünk, amilyet még Nietzsche sem mert volna elképzelni.

Nem tudom, az értelmiség még miben reménykedhet. Én azokban az értékekben, amelyekben mindig is hittem: az emberek iránti szeretetben és a kiegyensúlyozott gondolkodásban. Az internet utáni relativizmus ellenére sem a szeretet, sem az emberi méltóság, sem az igazságérzet, sem a szépség nem tűnt el a világból, ahogy a bronzkorszak óta mostanáig se tűnt el, az azóta lezajlott négy technikai-ipari forradalom dacára sem. Csak éppen a manapság rendkívül felgyorsult tájékozódás és a médiát manipuláló hatalom miatt egzisztenciális hányingert érzünk, mint egy gyorsan pörgő körhintában, amelyből nem lehet kiszállni. Hiszek a kreativitásban, bizonyos emberek zsenialitásában, másoknak a jóságában, és mindenki esélyegyenlőségében, függetlenül attól, ami elzárja az emberségben való egyenlő részesedéstől. Ez a hit nekem elég ahhoz, hogy erőt gyűjtsek a folytatáshoz.

A valóság uralhatatlansága egyre nyilvánvalóbbá és fenyegetőbbé válik; a menekültválság a politikai indulatok, a gyanakvás, a bezárkózás reakcióit hívja elő, a klímaváltozás egyenesen a földi életet veszélyezteti. Ebben a rendkívüli helyzetben a művészetek képesek-e megragadni, nyelvileg igazolni a krízist és annak mértékét?

A mai világban a művészek legfőbb gondjai nem a kérdésben felsoroltak (azok mindannyiunk közös gondjai). Tulajdonképpen a művész problémáját a szabadság elvesztése jelenti, és a fogyasztás túlzott demokratizálása következtében az alkotótevékenység erőszakos és szélsőséges elüzletesedése. Manapság nemcsak a bölcsészek dühösek, hanem a zenészek, a vizuális művészek, a filmesek, színészek, fotóművészek és az írók, akik azt látják, hogy alkotásaikat lezüllesztve, megfosztva (ön)megismerési szerepüktől a fogyasztók altatószerévé alakítják át. A történelmi perspektíva, a kritikai értékelés, a fiatalok ízlését alakító művészi nevelés eltűnése katasztrófát jelent a művészetekre nézve, amelyek szétszóródnak, lemorzsolódnak, ostoba ideológiákkal telítődnek, majd cinikusan eladják őket vezető cégeknek. A művészeti események számát tekintve azt hihetnénk, hogy korunk minden művészeti ágban eddig precedens nélküli felvirágzásnak a korszaka. Valójában a hatalmas mennyiség, a több ezer film, dal meg regény egyszerűen szemét, a közönség számára ártalmasabb, mintha egyáltalán nem volna. Azok a műalkotások, amelyekben emberi hang hallható, elvesznek a többi között, és azokkal együtt egy évadon belül már el is felejtik őket. Sok szó esett az interneten való kreativitásról, azt is mondták, hogy mostantól bárkiből művész lehet (a szürrealisták csaknem évszázados álma), és ez nagyon is igaz. Csakhogy amikor mindenki művész, akkor senki sem az. Semmilyen hierarchia, semmilyen katalogizálás, semmilyen következetes figyelmeztetés nem léphet közbe, hogy a művészet maradjon meg rendszernek, és ne váljon egy mindent elárasztó „közléshalmazzá”. Nem lehet művészi alkotást létrehozni a box-office-szal mint egyetlen értékelő lehetőséggel. Túl sok és túl ostoba manapság a művészet, de túlságosan is jól eladható ahhoz, hogy a művész megőrizhesse méltóságát és egyéniségét. Akárcsak az „értelmiségi”, a „művész” is olyan nagy átalakulásokon megy át, hogy végül már felismerhetetlen.

Litera.hu / Székhelyek