A kultúra, akárcsak az univerzum, folyamatosan tágul, nem ismerjük határait – és ebben a táguló világban keresi a helyét a CuccMucc Ifjúsági Művészeti Központ, amelyet a Mikes Kelemen Líceum néhány diákja a Com’On Sepsiszentgyörgy program keretében hívott életre. Két kultúra között címmel ők szervezték meg csütörtök délután azt a találkozót, amelyen Székely Csaba író, drámaíró kínált fogódzókat környezetünk megértéséhez. A beszélgetés egyik célja a román és a magyar fiatalság egymáshoz való közelítése volt, ezért két nyelven, románul és magyarul folyt, két moderátor irányításával: románul Popa Anna Maria, az Andrei Mureşanu színház vezetője, magyarul pedig Sebestyén Aba színművész, rendező, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió magyar vezetője szólt a főként magyar középiskolásokból álló közönséghez.
A házigazda szerepet ellátó szervezet vezetője, Váry-Sylvester Péter a kultúra bővülésére vonatkozó gondolat kifejtése után elsősorban arra volt kíváncsi, hogy ment-e a világ a színház által elébb.
Nem – felelte Székely Csaba, ez azonban a rövid válasz volt. A hosszú válasz árnyaltabb, és inkább igenlő: a kultúra fejlődése által mindig megy előre a világ, fejlődik az emberiség. Ha minden kulturális tevékenységet kivonnánk a világból, az emberek zöme (a színházigazgatók kivételével) továbbra is menne dolgozni, a világ forgása nem állna meg – de ahhoz, hogy összetett kultúrájú világról beszéljünk, szükség van a színházra. Ahol a színház született, az ókori görög társadalomban, az nagyon fejlett közösség volt, a középkorban a színház eltűnt, a reneszánszban újra megjelent, tehát a színház és az emberiség fejlődése között szoros az összefüggés – vélekedett. Sebestyén Aba – aki maga is mikeses diák volt, itt kapta el a színházvírust is – optimistább: úgy látja, hogy a színház képes mindig újraértelmezni a valóságot, ezért születik mindig újra a világ. Popa Anna Maria a színház nevelő szerepét hangsúlyozta: azzal, hogy tükröt tart az emberek elé, felismerhetőek a hibák és létrejön a javítás szándéka is. Erdélyben egyedi helyzetben vagyunk, és egyesek számára ez „lehetetlen kihívás”, de nagyon fontos hidakat építeni a román, magyar és a roma közösség között is. A sepsiszentgyörgyi román színház nagy felelősséggel és szeretettel folytatja ezt a küzdelmet, ezért kérték fel Székely Csabát egy 1918-hoz kapcsolódó dráma megírására is, és ebből lett a Nem éppen 1918 című előadás, aminek a bemutatóját ugyan megzavarta egy máshonnan jött társaság, de azóta is telt házzal játsszák. A társulat saját terme ugyan alig száz férőhelyes, de ebből legalább hatvanat 16–25 év közötti fiatalok foglalnak el, ami országszinten egyedülálló – ezért is bíznak abban, hogy sikerül előbb mozdítani egymás megértését, elfogadását is a kultúrával.
A továbbiakban sok szó esett arról, hogy minőségi színházat kell kínálni, még azoknak is, akik nevetni, szórakozni járnak oda. Fel kell vállalni azonban a feszültségek kibeszélését, a tabuk feldolgozását, nyitottnak kell maradni az új témákra (hiszen az újabb generációknak újabb kérdéseik vannak) és műszaki megoldásokra, tisztelni kell az igazságot, és mindezek mellett változatos műsort kell összeállítani, hogy minél több rétegnek tudjanak választ ajánlani a problémáira. Kérdésekre válaszolva a három színházi szakember beszélt az egyre nagyobb teret hódító tantermi drámáról, arról, hogy a fordításban el-elvész egy poén, a humor és a törékeny üzenet egyensúlyozásáról, a színházak műsorpolitikájáról (Székely Csabának jelenleg hét drámáját játsszák Budapesten, itthon azonban az Andrei Mureşanu Színház társulatán kívül csak a független Yorick Stúdió), a befogadó vagy elutasító közegekről. Végszónak beillő gondolat több is elhangzott, a Sebestyén Abáét közöljük: a színház folyamatos önmegismerési folyamat, ami a világ megismeréséhez is hozzásegít. Meg kell őriznünk magunkban a rácsodálkozás képességét, amitől törékenyebbek is leszünk, de inkább így éljünk, mint páncéllal, fallal körülvéve...
