Az RMDSZ nagyszabású gálával, sok száz résztvevővel, kitüntetésekkel, emlékplakettekkel és nagyívű beszédekkel idézte fel a három évtizeddel ezelőtti alapítást, az azóta eltelt időszakot, az MPP és EMNP kevesebb mint kétszáz küldöttel próbálta újraszabni a már több ízben eljátszott ellenzéki szerepét.

Az RMDSZ sikertörténetet ünnepelt, nem volt szó kudarcokról, rossz döntésekről, és kínosan ügyeltek arra – akárcsak a román parlament a ’89-es decemberi évforduló megemlékezésén –, hogy szó ne essék Tőkés Lászlóról, vagy olyan később elégedetlenné váló, más utat választó politikusokról, akik bizony ott bábáskodtak a magyar érdekvédelem létrejötténél. Pompa és dicsőség övezte a szövetség születésnapját, amelynek sikerült megőriznie a „magyar közösség bizalmát”.

Ám, hogy a helyzet mégsem annyira rózsás, azt jól mutatja, hogy pár száz kilométerrel arrébb éppen az RMDSZ-szel szembeni politikai erő összekovácsolását próbálták elérni az egykori belső, majd külső ellenzék „alapítói”. Azok, akiket más véleményük, határozottabb, tisztességesebb politizálást követelő állásfoglalásaik miatt a 2000-es évek elején kivetett magából az anyaszervezet. Akik aztán új pártot alapítottak, de az összeférhetetlenségek miatt azt is szétszabdalták, akik megteremtették, majd eljátszották az erdélyi magyar politikai pluralizmus esélyét. Most újra közösen próbálnak fellépni, ám az elmúlt évek alatt oly sok csalódást okoztak, annyiszor nem tudtak élni a megelőlegezett bizalommal, hogy kérdés, van-e még mire építkezniük, vagy a két szinte semmivé lett kis párt csak egy még nagyobb semmivé tud egyesülni.

Pedig az elmúlt harminc esztendő azt is bizonyította, mekkora szükség van ellenzékre. A 2000-es évek közepén a teljesen tévútra tévedt RMDSZ csak az alternatíva megjelenése után kanyarodott vissza (bár részben) az eredeti célokhoz, és a tömbmagyarság politikai képviseletének is jót tett a versenyhelyzet. Ennek kényszere miatt kerültek újra napirendre fontos célkitűzések, óvatosabbá vált a klientúraépítés, felelősebbé a döntéshozatal. Csakhogy mindezek dacára sem olyan a mai RMDSZ, amilyennek harminc évvel ezelőtt alapítói megálmodták. Nem laza, a különböző véleményeknek helyet biztosító szövetség, hanem versenypárt, amely minden romániai magyar embert képviselne, de nem találhatja meg benne a helyét mindenki.

Lenne helye és szüksége tehát az alternatívának, versenyhelyzetnek a helyhatósági választásokon (ahol erre lehetőség van) és együttműködésre a jelentős magyar ügyekben. Fontos lenne maximalizálni az egyre fogyó magyarság szavazatait, megszólítani, visszacsábítani a kiábrándultakat. Feladat van bőven, jut mindenkinek, hisz amint Kelemen Hunor is fogalmazott: a nemzeti identitás megőrzéséért mindaddig küzdeni kell, amíg a közösséget a felszámolására és az asszimilációjára irányuló „kihívások” érik. Ezek a kihívások márpedig nem fogynak, hanem sokasodnak...