Napok óta a közkedvelt médiaszemélyiség haláláról beszélnek mindenhol, ami érthető. Csakhogy előkerülnek olyan ismerősök, barátok, akik valahogy ködbe veszve éltek eddig, mindenkinek van vele kapcsolatos emléke, mindenki tud róla mondani valami fontosat, kiderül, hogy mindenki kedvelte. Mégis magányosan ment el, hetek múlva tűnt fel a hiánya. Ez több, mint szomorú. Szinte felfoghatatlan.

Nagyjából mindig megtörténik, ha elmegy egy ismert ember, hogy hirtelen egyre több ismerős, jó barát érzi fontosnak megemlíteni a hozzá való (vélt vagy valós) kötődését, a vele való emlékeit, hatalmas történeteit. És a végtelenségig sorolja az eltávozott érdemeit, méltatja egészen kivételes, nem mindennapi jellemét, jóságát. Az is, aki megtehette volna, amíg élt, de nem tette, sőt...

Aztán a lehető legabszurdabb feltételezések, magyarázatok kezdenek keringeni a halála körülményei kapcsán. Még az is napvilágot lát, hogy milyen öltözékben, milyen pozícióban találtak rá, ezek mentén is lehet találgatni, fantáziálgatni. Hogy pizsamában feküdt az ágyában... Kommentálják, hogy hol voltak a rokonai, barátai, miért nem tudott róla a külföldön élő anyja, és így tovább a végtelenségig. Van megint beszédtéma.

És mindeközben egyre kiszolgáltatottabbá válik az az ember, aki igazából már nincs, aki már védekezni, esetleg magyarázatot adni sem tud, csak csodálkozva, szomorúan nézi talán valahonnan, hogy micsoda eszementségek történnek körülötte. Így van ez már. Másokkal is tulajdonképpen, csak nem mindenki kerül közszemlére, mert nem elég fontos vagy ismert személy.

Gondolom, rendkívüli naivitásra vall az az elképzelés, hogy milyen is lenne nem bolygatni nyilvánosan, nem írni körbe a legapróbb részletekig egy ilyen helyzetet, nem csámcsogni rajta napokig, hetekig. Megőrizni a méltó csendet, és megmaradni a szükséges, száraz, rövid információknál. De hát az emberi kíváncsiság határtalan, egészségtelen méreteket ölthet, és akik megtehetik táplálják ezt a kíváncsiságot, pláne, ha még hasznukra is válik.

Tudom, persze, hogy ez mindig így volt, és így is lesz, akkor is szomorú, ízléstelen, gyomorforgató. A legelemibb tisztelet nélküli hatásvadászat. De pár napig, hétig meg lehet élni belőle, ref­lektorfénybe lehet kerülni a háttérből, remek alkalom a fecsegésre, fontoskodásra.

Aztán megy minden tovább, és az eltávozott marad a körülötte teremtődött cirkusz utáni csenddel. Csak az már nem az a csend, ami járt volna neki. Olyan, mint egy fesztivál utáni másnap reggel, sok eldobált szeméttel, ottmaradt kacattal.

Az évek során kiszolgáltatottan élünk meg igen sok helyzetet, de a legkiszolgáltatottabbá távozásunkkor válunk. Már nem tehetünk semmit.