Teodor Meleșcanu gesztusánál azonban e mozzanaton túl a politikus egész életpályája miatt érdemes elidőznünk, mert abban sűrítve benne van minden, ami az eredője a romániai közéletben tapasztalt gondoknak. Már az is beszédes, hogy az ország második közméltóságát egy olyan figura tölti be, aki karrierjét a kommunista rendszerben kezdte és építgette nem is akárhol, hanem olyan kényes terepen, mint a külügy. Ahová a hatalom csak a megbízható elvtársakat engedte be, és ahol 1989 decemberében, a temesvári forradalom napjaiban még azt hazudta a nyugati nagyköveteknek, hogy Romániában nem is történik semmi. A szenátus jelenlegi elnöke tehát egy szervilis, hithű kommunista. A kommunista nómenklatúra hatalomátmentésére sem találunk jobb példát Meleșcanu karrierjénél, hiszen az 1989-es változás után ugyanott folytatta, ahol elkezdte: a külügyminisztériumban, 1992 és 1996 között annak élén tevékenykedett. Akkor még az éppen hatalmon levő, a kommunisták hagyományait és örökségét leghívebben ápoló Iliescu-féle párt, a jelenlegi Szociáldemokrata Párt elődjének oszlopos tagja volt, de Meleșcanut nem olyan fából faragták, hogy egy-két kormányváltás nagy törést okozzon pályájában. Csakhamar tábort váltott tehát, mint oly sokan a bukaresti politikai porondon, és attól sem jött zavarba, hogy ezt több alkalommal kellett megejtenie: előbb a jobboldali szövetség tagja lett, aztán a liberálisokhoz csapódott, onnan kiválva a szociáldemokratákkal szövetkező Tăriceanuékat követte, de aztán őket is faképnél hagyta, csak hogy ne maradjon tisztség nélkül, így lett külügyminiszter után szenátusi elnök. Pályája így a román demokráciát alapjaiban veszélyeztető másik jelenségre is példa, a pártváltásra, a politikai migrációra, amely a parlamentben igen gyakran felülírja a választások eredményét is. Ha netán valaki hiányolná a romániai politikai élet másik hatalmas problémáját, a titkosszolgálatokkal való összefonódást, nos, Teodor Meleșcanu életútjában e tekintetben sem kell csalódnia. Hiszen korábban diplomataként, majd külügyminiszterként, aztán a védelmi tárca vezetőjeként, most pedig a szenátus elnökeként tevékenykedő politikus a Külügyi Hírszerző Szolgálat vezetői tisztségét is betöltötte korábban. E három fő bűn – a kommunista rezsim kiszolgálása, a sportként űzött pártváltás, a titkosszolgálatokkal való összefonódás – mellett szinte eltörpül a kapzsiság, a tisztséghez és a zsíros állami poszthoz való görcsös ragaszkodás, amely sok más bukaresti politikust is jellemez.

Mindenesetre, amíg ilyen figurák meghatározó szerepet játszanak a román közéletben, sok jóra nem számíthatunk.