Az említett események magyarázatára kifejlesztett beszédben van néhány közös pont: a külső ellenség (magyarok, szovjetek) és a külföldi „provokációkkal” szembeni egységre vonatkozó felszólítások, melyek a bármely tekintélyelvű rezsim által kimunkált „ostromlott erőd” diverzió jellemző tünetei. De mi volt a tét, és ki állt az események mögött? Valószínűleg ugyanazok, akik a mai félrevezetés mögött is állnak, hiszen az utóbbi 27 évben ugyanaz volt a metanyelvezet, annak újratermelődött változataival együtt: Románia gyarmattá válhat (akkor szovjet, most európai); a külföldiek mindent elloptak; a Ceauşescu-rezsim alatt jobb volt élni, mint most; veszélyben vannak a hagyományos értékek; az ország jövőjéről a nemzetközi „háttérhatalom” dönt.

A kommunista nómenklatúra és a Securitate ellenforradalommal, a saját népe ellen folytatott igazi hibrid háborúval lopta el a temesvári forradalmat. A hírszerző szolgálatokat 1990 februárjában–márciusában hozták létre és népesítették be túlnyomórészt volt szekusokkal, előrelátva és a marosvásárhelyi diverzióval semlegesítve az ezzel kapcsolatos esetleges tiltakozásokat. A bányászjárások megerősítették a hatalmon lévő neokommunista keményvonalasok helyzetét, eltávolítva Romániát az európai opciótól és szimpátiától. Nem véletlen, hogy az 1991. szeptemberi bányászjárásra röviddel a moszkvai puccs után került sor. A Securitate megszerezte a hatalmat, létrehozta a „sajátos kapitalizmust”, és zsarolható személyeket helyezett az állam kulcspozícióiba. De most valamivel többet akar – azt akarja, hogy a történelem ismerje el, hogy a Securitate a Nép oldalán állt, a Jót képviselte. Márpedig ez a legnagyobb tét. A hóhéroknak mindig gyengéjük a történelem.

Álforradalom?

„Ha már csak három napot élek is, de tudni akarom, hogy a világ egyértelművé válik”, mondta Elisabeta Rizea, aki inkább börtönbe ment, de nem árulta el azt az igazságot, amiben hitt. 1949-ben az ő házában tették le az esküt az Arnăuţoiu-csoporthoz tartozó partizánok. 13 évnyi börtön után a Securitate 1989 decemberéig megfigyelés alatt tartotta. Rizea mama vagy Tuţa néni, ahogy a szomszédok nevezték, 91 évesen halt meg, hiszen már nem várhatta ki a végtelenséget. 2001 májusában, amikor I. Mihály király és Anna királyné meglátogatták, kukoricát pattogattak és találós kérdéseket mondtak. „Halálomig szeretni fogom, mint a szemem világát. Azt kívánom, hogy Románia királya legyen, hogy mindig az országban legyen”. Egy másik Románia románjai voltak. 2003-ban parókával temették el – a szekusok a börtönben kitépték a haját.

A forradalom utáni első években a nuksoraiak ellenezték kereszt felállítását a Securitate által meggyilkolt partizánok emlékére és továbbra is ferde szemmel néztek Tuţa nénire. A saját gyávaságukra emlékeztette őket. A románok aztán abban is kudarcot vallottak, hogy emlékművet állítsanak Elisabeta Rizeának – az Igazság emlékműve lett volna. De vajon ismerjük az igazságot, mely szabaddá tesz?

Amit ma „1989-es Forradalomnak” nevezünk, az egyesek számára ellopott forradalom, mások számára államcsíny, titkosszolgálatok által megrendezett cselszövés vagy ellenforradalom. Ahogy azt Lucian Boia mondja, nem az önfeláldozás, hanem a hazugság lett a modern Románia alapító mítosza.

Léteztek a terroristák? A külföldi hírszerző szolgálatok 1989-ben és 1990-ben Románia területén tartózkodó ügynökei voltak ők? A szovjetek beavatkoztak? Ki adott tűzparancsot 1989. december 22-én? Ki adott parancsot a rádió-elektronikai háborúra? Ki szervezte meg azokban a napokban a nagyszabású félrevezetést és álhírterjesztést? Azt mondták, hogy ez volt az első „tévében közvetített” forradalom. Sokkal inkább az első tévé segítségével végrehajtott forradalom volt, a „felkelők” koordinálásával, félrevezetéssel és álhírekkel. Mi történt a Ceauşescu-házaspár híres helikopteres elmenekülése után?

A forradalom 97/P/1990. számmal nyilvántartásba vett aktáját 25 éven keresztül sétáltatták a polgári és a katonai ügyészségek között, egymás után mindegyik elhárította illetékességét. 1998 szeptembere és 2004. decembere között semmilyen bűnvádi nyomozati lépés sem történt. A Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék Ügyészsége 2015-ben lezárja az aktát, melyben 709 személy halálát és 2198 megsebesülését vizsgálták. Arra mutattak rá, hogy a katonák a „fáradtság és stressz miatt” lőttek egymásra. Az 1989. december 22-e és 31-e közötti időszakot szerintük „hatalmi űr, zűrzavar, pánik és káosz”  jellemezte. Aztán a „forradalom győzelmére vonatkozó általános eufória” után „egy félelmi állapot” alakult ki, hogy Nicolae Ceauşescu „bizonyos hűséges erők segítségével” visszatérhet az ország élére. Ezt egy „közös, a nép akaratával szembemenő, ellenforradalminak tartott erők ellen irányuló fellépés” követte, állapították még meg a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék Ügyészsége katonai ügyészei.

Újranyitott akták

Az aktát 2016 áprilisában újra megnyitják, a 11/P/2014-es számot kapja,  2016 novemberében kiterjesztették, hogy emberiesség elleni bűncselekményeket is belefoglalhassanak. A Főügyészség bejelenti, hogy újra meghallgatják az összes sértettet. 2017. december 18-án az igazságügyi minisztérium bombaközleményt ad ki. A bizonyításfelvételi eljárás alapján az ügyészek feltárták „az 1989 végén meglévő rendkívül bonyolult nemzetközi helyzetet”, „a belső helyzetet a temesvári eseményeket megelőzően és azok lezajlásának időszakában”, „az 1989. december 21-i népgyűlés Nicolae Ceauşescu elnök általi összehívásának körülményeit”, „az 1989. december 21-e délutánján és estéjén lezajlott politikai-katonai események sorrendiségét”, „az 1989. december 21-én a Nicolae Ceauşescu beszéde alatti pánikkeltő hatású hang forrását, mely más elemekkel együtt hozzájárult a Palota téren zajló nagygyűlés rendezetlenné válásához és a bukaresti tüntetések kirobbanásához”, „az 1989. december 21-éről 22-ére virradó éjszaka rendkívül fontos eseményeinek sorrendiségét”, „az elnöki párnak a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága székházáról történt menekülésével, a menekülés útvonalával, a katonai erőknek a forradalmárok Központi Bizottság épületébe történt behatolása előtti, alatti és utáni viselkedésével kapcsolatos körülményeket” és „annak a politikai–katonai parancsnokságnak az összetételét, mely röviddel a hivatalban lévő elnök menekülése után Romániában a teljes hatalmat átvette”. Itt jelenik meg a dokumentum legérdekesebb megállapítása: „1989 decemberében nem volt hatalmi űr”. Ez vajon mit jelenthet? Azt, hogy a Román Kommunista Párt nem vesztette el a hatalmát? Azt, hogy a Securitate, az RKP megtorló és terroreszköze nem tűnt el? Azt, hogy a fegyveres erők továbbra is a fennmaradó régi hatalomnak voltak alárendelve? Ez a kijelentés rendkívül fontos volt. Tekintsük át a végéig a főügyészség dokumentumát, aztán majd visszatérünk a „hatalmi űrhöz”.

Ami a diverziókat illeti: ezek „léteztek, s fő okai voltak a számos bekövetkezett halálesetnek, testi sérülésnek és rombolásnak”, azokat „a TVR-n (az állami televízió), a Rádiószolgáltatón és a katonai távközlési eszközökön keresztül” terjesztették, országos szinten létrehozva „a közismert terrorista pszichózist”. A diverziós jelenség „összetettsége és mérete egyedülálló Románia történelmében”, nemcsak a „konkrét hatásmechanizmusok”, hanem „az ezt a jelenséget irányító személyek” tekintetében is. Az ügyészek „az idegen (szovjet) katonai támogatásra irányuló kérést” is dokumentálták. A közlemény végén rámutatnak:  „jelentős, a forradalommal kapcsolatos igazság megállapítására alkalmas bizonyítékokat semmisítettek meg vagy módosítottak”, de a bűnvádi eljárás „gyorsan és hatékonyan” folytatódik.

Vajon mivel magyarázható a bizonyítékkezelésben bekövetkezett radikális változás? 25 éven keresztül sem a katonai, sem a polgári ügyészek nem tudtak határozott következtetésekre jutni a forradalom ügyében. Időközben tanúk és vádlottak haltak meg, bizonyítékok tűntek el. Az aktának a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék Ügyészsége általi lezárása után alig két év alatt nagyrészt megoldották a titkot.

Ki lőtt ránk?

A román társadalom legalább négy fő beszédvonalat alakított ki az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatosan. Mindegyik a következő kérdésre próbál válaszolni: „Ki lőtt ránk?” A kérdés jogos, hiszen Ceauşescu 1989. december 22-i elmenekülése után, a Védelmi Minisztériumban 16 órakor tartott összejövetelen az összes erőszakszervezet Ion Iliescunak, a Nemzeti Megmentési Front, az államhatalom ideiglenes szerve vezetőjének rendelődött alá. A hatalom logikájából eredően azt kell hinnünk, hogy a genocídiumot és az óriási félretájékoztatást elrendelők és koordinálók pontosan azok lehetnek, akik a következmények haszonélvezői voltak, vagyis maguk a hatalmat megszerzők. De erre vagy nincsenek bizonyítékok, vagy az ügyészek állították azt, hogy nincsenek bizonyítékaik e feltételezés alátámasztására egészen 2017 decemberéig, amikor nyilvánosságra hozták, hogy „1989 decemberében nem volt hatalmi űr”.

Az első, a volt Securitate-tisztek által hangoztatott narratívában a hadsereg a bűnös az 1989. december 22-e után elkövetett gyilkosságokban. Azért, hogy elfedje a temesvári megtorlással kapcsolatos bűnét. A (hatalmat december 22-én 13:30 órakor átvevő) hadsereg találta ki a terroristák meséjét, hogy elfedje a Securitatéval szembeni bosszút. A volt szekusok szerint ezt bizonyítja, hogy a „terroristák 18:00-kor jönnek” információt már december 22-én délben továbbították a hadseregnek. Ezzel magyarázható a Gheorghe Trosca, a Különleges Antiterrorista Harci Egység vezérkari főnöke által vezetett legénység meggyilkolása, akit a Nicolae Militaru által irányított hadsereg ölt meg, mert ő leplezte le, hogy Militaru a GRU (szovjet katonai hírszerzés) ügynöke volt (ezt az elméletet megkérdőjelezték). Nem volt forradalom, Temesváron sem, a szovjetek által régóta előkészített és a többi nagyhatalom által elfogadott katonai államcsíny volt, amit bizonyít, hogy Nicolae Militaru, Vasile Ionel és Marin Pancea tábornokok (GRU-ügynökök) bekerültek a legfontosabb erőszakszervek vezetésébe. Ebben a forgatókönyvben a december 22-én hatalomra került csoport – Iliescu, Roman, Militaru – bűnös a 949 halottal és a Ceauşescu-pár meggyilkolásával járó diverzióban.

A második, a hadsereg tisztjei által hangoztatott narratíva szerint a Securitate a bűnös a diverziókért, a december 21-i nagygyűléssel kezdve. A hatalom átvétele volt a cél, noha a Securitate egységei hivatalosan visszavonultak a kaszárnyákba és alárendelték magukat a hadseregnek. A Securitate találta ki a terroristák meséjét, hogy lehetővé tegye a hadsereg elleni harcot. Ami Troscát illeti, ő a Securitate egyik tisztje volt, ennek bizonyítéka, hogy 2011-ben megvonták tőle a Román Forradalom vértanú hőse címet. Az idegen hatalmak (nyilvánosan, az RTV-n keresztül követelt) beavatkozása a Securitate által felröppentett hazug tájékoztatás volt, mely az elkövetkező vérfürdőt volt hivatott indokolni.

Az egyes történészek és újságírók által hangoztatott harmadik narratíva szerint, a diverziókat a Katonai Hírszerzési Igazgatóságnak (DIA) alárendelt 246-os hálózat találta ki, az volt a cél, hogy megtartsák a hatalomban a Román Kommunista Pártot, megakadályozzák Mihály király visszatérését a trónra (ezzel magyarázható a Központi Egyetemi Könyvtár, a királyság egyik jelképének a megsemmisítése) és a történelmi pártok hatalomra kerülését. Valójában ők voltak a „terroristák”. Az államcsínyt Victor Stănculescu tábornok hajtotta végre, amikor úgy döntött, hogy nem teljesíti a Ceauşescu által december 22-én kiadott tűzparancsot, s 13.30 órakor visszarendelve a kaszárnyákba a hadsereget.

A negyedik – a „hivatalos” – narratíva szerint a december 22. előtti és utáni eseményeket ugyanabban a kontextusban kell megítélni és ugyanannak a „filmnek” a részei. A hadsereg és a Securitate december 22-e után a nép oldalán állt, a terroristák léteztek, de egyet sem lehetett bíróság elé állítani, az FSN pedig a „Forradalomból született meg”. „Ami azt a kételyt illeti, hogy 1989 decemberében forradalom volt-e vagy sem, mostantól ez felesleges; csak rosszindulat és politikai szubkultúra esetében térhet csak vissza. (…) Egy forradalmat sokféle módon ki lehet robbantani, még akár államcsínnyel vagy felkeléssel is, de ezek semmilyen módon nem változtatják meg a jelenség természetét, legfeljebb a specifikumát erősítik”, írja Ion Iliescu az Átélt forradalomban.

Dumitru Mazilu e tézis alátámasztására a Larousse-t idézi, amelyben a forradalmat úgy határozzák meg, hogy „a lakosság fellázadása a hatalmon lévő hatóságok ellen, kiváltva ezek eltávolítását és egy új hatalom beiktatását”. De az új hatalom december 22-e estéjén már elfoglalta a helyét és azt mások mellett Iliescu és Mazilu képviselte. A Larousse lexikon szerint tehát a forradalom – győzedelmesen – véget ért. Ebben az esetben a december 22-e utáni események ellenforradalmat jelentettek? Kiét?

Petre Roman másképp látja a történelmet. „Gyakran mondták és írták, hogy a román forradalmat «kisajátították». Azt hiszem, ez a kifejezés jelentős mértékben helyes: a román társadalom demokratikus felszabadítási mozgalma már az 1989. december 22-e és 23-a közötti éjszakán a némileg »modernizált« régi rezsim szűk korlátai közé zárva találta magát. A hatalmat pedig régi kommunisták monopolizálták, vagy legalábbis erőteljesen átszőtték, akik  csak annyit kívántak, hogy a bukott rezsimet egy »kozmetikai« művelettel a legitimitás látszatával ruházzák fel, ami csak Ceauşescu őrületének esett áldozatául. Röviden, miközben Románia előtt megnyílt az összes demokratikus lehetőség, leragadt egy furcsa peresztrojka-fajta állapotánál”.

Kommunisták nélkül!

A történtek után következő évtizedek félretájékoztatási hangzavarában a bizonyítékokhoz való hozzáférés nélkül lehetetlenség rendet rakni. Így aztán rendkívül fontossá válik a főügyészség 2017. decemberi közleménye. Azt a kijelentést, hogy „1989 decemberében nem volt hatalmi űr” csak egyetlen módon lehet értelmezni. A Kommunista Párt hatalmon maradt, a Ceauşescu-házaspár kivégzése csak a kommunista nomenklatúrán belüli hatalomátvétel egyik epizódja volt. Ebben az esetben viszont az erőszakstruktúrák új hatalomnak való 1989. december 22-i alárendelését a Ion Iliescu által hangoztatott híres „konszenzusnak” kellett volna követnie. Ennek ellenére december 22-e estéjén elkezdődött a vérengzés. Miért?

Az RTV-n keresztül egy nagygyűlést hívtak össze 18 órára a Központi Bizottság elé, melyen kihirdették volna az állam jövendőbeli vezetőinek a nevét. Amikor azon az erkélyen, ahol egy nappal korábban a Ceauşescu házaspár és más kommunista vezetők álltak, a párt közismert volt aktivistái jelentek meg, élükön Ion Iliescuval, egy párton belüli disszidenssel, a tömeg kiabálni kezdett: Kommunisták nélkül!, Kommunisták nélkül! Akkor kezdtek el lőni.

Szintén 18 órakor a 20. Ezred (UM 01060) hat tankja a Központi Bizottság és a Köztársasági Palota védelmére kap harci parancsot, s arra, hogy „semmisítse meg az ezekben a székházakban lévő elemeket és bocsássa a felsőbb szervek rendelkezésére”. A tömeg azt kezdte kiabálni, hogy Álljatok le!, „Ne lőjetek!, A hadsereg velünk van! Bent a Nemzeti Megmentési Front megkezdi az első ülését, kint pedig megjelentek a színen a „terroristák”, és a hadsereg harcba indul ellenük.
Vajon azt sugallják az ügyészek, hogy a Kommunista Párt 1989. december 22-e után megőrizte a hatalmát? Ebben az esetben akkor azt is gondolhatjuk, hogy a tömeg követelése, miszerint zárják ki az új politikai életből a volt kommunistákat, de magát a Kommunista Pártot is, késztette őket arra, hogy megszervezzék ezt az éles lőszeres nagyszabású hadgyakorlatot, amit félrevezetési és rádió-elektronikai hadviselési cselekményekkel ötvöztek. Egyszóval: igazi hibrid háborút.

Tehát ez a Kommunista Párt által a saját népe ellen végrehajtott ellenforradalom volt? Vérre és diverzióra volt szüksége a nomenklatúrának és a Securitaténak, hogy újralegitimálja magát? A diverzió a külföldi „provokáció” bolsevik mintáját követte. A románoknak új ellenségre volt szükségük, hogy a nép és az új vezetőség között létrejöjjön az a „gondolati és érzelmi egység”, amiről a kommunista propagandisták folyamatosan beszéltek. Előbb a terroristák voltak, aztán a szovjetek.

Mit mondana Ceaușescu?

Ha Ceauşescu ma élne, akkor azt mondaná, hogy 1989 decemberében a szovjetek államcsínye zajlott a Varsói Szerződés országainak támogatásával. 1989 decemberében is ezt mondta. Nem véletlen, hogy diskurzusa egybeesik a volt Securitate-tisztek mai diskurzusával – végső soron Ceauşescu tőlük kapta az információit. Ha végigvisszük ezt a logikai szálat, akkor ez azt jelentené, hogy vagy valóban a GRU szervezett meg egy államcsínyt, utcákra terelve az embereket Temesváron, vagy Ceauşescut vezették félre a saját bizalmi emberei. A katonai ügyészség végül talán segíteni fog nekünk megoldani ezt a kolosszális dilemmát.

Erre használták fel a „Szabad Román Televízió” által sugárzott információkat: a terroristák megmérgezték az ivóvizet, gátakat akartak levegőbe röpíteni, valamint a piteşti-i Nukleáris Kutatóintézetet, külföldi kommandók támadták a kikötőket, idegen helikopterek rejtőztek el a Bukarest–Piteşti autópálya közelében, robbanószerrel megrakott járműveket helyeztek el Bukarest utcáin stb. A híreket a televíziónak azok a bemondói olvasták be, akiket a közönség a kommunista rezsim alatti híradókból ismert – Petre Popescu, George Marinescu, Victor Ionescu, Corne­lius Roşiianu és Teodor Brateş, a Híradó volt főszerkesztője. Ők intéztek felszólításokat a hadsereghez és a lakossághoz, hogy „védjék meg a Forradalmat”. „A televíziót bekerítették ezek a banditák, ezek a szórványos csoportok. Veszélyben van a televízió! A hadsereg sürgős beavatkozását kérjük! Nincs már vesztegetni való idő! Adjatok ki megfelelő utasításokat, ahogy azt a nép színe előtt vállaltátok!” (Teodor Brateş); „Katonák, használjátok a fegyvereiteket, nem várva feltétlenül erre a formális felhatalmazásra. Most a nép ad nektek parancsokat! Ne várjatok mindent csak holmi parancsnokoktól, akik talán túlságosan korlátozottá váltak a diktatúra sok éve alatt felállított korlátoktól. Azzal védekezzünk, amink van!” (Victor Marinescu – valószínűleg: Victor Ionescu – E-RS); „Használjatok fel minden erőt! Az összes fegyverzetet, az összes lőszert!” (George Marinescu).

A félretájékoztatás külföldön is folytatódik. A budapesti rádió, a Tanjug, az ADN és a BTA hírügynökség a halottak egyre növekvő számáról számol be. A Ceauşescu házaspár ellen összeállított vádirat 60 ezer áldozatot említ.

Egyes történészek és újságírók azt állítják, hogy a terroristák léteztek és átadták őket a Honvédelmi Minisztériumnak és az adataikat tartalmazó listák megtalálhatók a tárca irattáraiban. Volt hírszerző tisztek azt állítják, hogy légi úton kivitték őket az országból és készek ezt tanúvallomással alátámasztani. Gelu Voican Voiculescu és Virgil Măgureanu azt állítja, hogy idegen hatalmak avatkoztak be azoknak a „turistáknak” a révén, akik 1989 decemberében léptek be Romániába. Sergiu Nicolaescu is ezt a forgatókönyvet támogatta: „A tömegek és a katonák határozott fellépése tette lehetővé a külföldi és belföldi kalandor erők terveinek meghiúsítását, melyek Jugoszláviává akarták változtatni Romániát”.

A szovjet támogatás

George Marinescu bemondó december 23-án felolvas egy papírról, melyet Teodor Brateş adott át neki: „Azt a tájékoztatást kaptuk, hogy felvették a kapcsolatot a szovjet nagykövetséggel, mely azonnali katonai támogatást ígért, mivel külföldi ügynökök fegyveres emberekkel teli helikoptereket merészeltek küldeni, hogy megsemmisítsék azt, amit a román nép kivívott”. Brateş később azt mondta, hogy a papír a „11. emeletről” került Marinescuhoz, amikor ő a mellékhelyiségben volt. A Cornel Mihalache által az RTV számára 2014-ben készített Televiziunea la zidul revoluţiei (A forradalom falához állított televízió – E-RS) dokumentumfilmben egyértelműen látható, hogy Brateş adja át a papírt Marinescunak a következő kéréssel: „Ezt olvasd fel!”. A kérés valódi vagy dezinformáció volt, aminek az volt a célja, hogy a szovjeteket jelölje ki új ellenségnek?

A Securitate volt tisztjei által 1989 decembere után kialakított és ma is fenntartott narratíva az, hogy a szovjetek előbb a Temesváron elkezdett lázadást szervezték meg, melynek alakulása viszont meglepte őket. Aztán a Stănculescu tábornok által végrehajtott katonai államcsínyre volt szükség, melyet egy forradalom leplébe kellett rejteni. A narratíva célja a Securitate mélységesen hazafias intézményként történő legitimálása, mely egyedüliként őrködött Románia területi integritása felett.

James Baker amerikai külügyminiszter 1989. december 24-én kijelentette, hogy „az USA-nak nem lennének ellenvetései, ha a Varsói Szerződés katonai beavatkozást tartana szükségesnek Romániában, hogy véget vessenek a vérontásnak”. A volt Securitate ezt az 1989. december 2–3-i, máltai szovjet–amerikai megállapodás bizonyítékának tartja, melynek értelmében Ceauşescut félre kellett állítani. A Szovjetunió külügyminisztere elutasította Baker felvetését. A Szovjetunió népi küldötteinek II. kongresszusán tartózkodó Gorbacsov 1989. december 26-án a következőket válaszolta az újságíróknak: „A románok nem kértek ilyesmit tőlünk, mi pedig úgy döntöttünk, hogy lemondunk a Brezsnyev-doktrínáról”. A Securitate volt tisztjei azt állítják, hogy Gorbacsov állítólag nem tudott a GRU akciójáról, melynek célja Ceauşescu megbuktatása és az RKP megsegítése volt az újbóli legitimálásra irányuló akciójában. Végső soron, állítják ők, a GRU akarta megbuktatni Gorbacsovot az 1991. augusztusi puccsal. Ám nehezen hihető, hogy Gorbacsov ne tudhatott volna arról, hogy a GRU érintett a romániai vérfürdőben. 1991 januárjában ő adott utasítást a szovjet hadsereg beavatkozására Litvániában, a függetlenségi mozgalom erőszakos leverése érdekében. Gorbacsov nem volt ártatlan, bár meglehet, hogy végül így kerül majd be a történelembe.

Vannak véletlenek?

Próbáljuk meg összefoglalni ezeket az ellentmondásos információkat, visszatérve a Főügyészség 2017. december 18-i közleményéhez és a dezinformálásra és diverzióra vonatkozó megjegyzésekhez. Tehát az ügyészek kiderítették „az 1989. december 21-én a Nicolae Ceauşescu beszéde alatti pánikkeltő hatású hang forrását, mely más elemekkel együtt hozzájárult a Palota téren zajló nagygyűlés rendezetlenné válásához és a bukaresti tüntetések kirobbanásához”, dokumentálták azt a diverziót, amely „létezett, több téren komplex módon megnyilvánult, a bekövetkezett számos haláleset, testi sérülés és rombolás fő oka lévén”, valamint az „RTV-n, a Rádiószolgáltatón és a katonai távközlési eszközökön keresztül” terjesztett „dezinformálások mechanizmusát”, melyek a „közismert terrorista pszichózis” kialakulásához vezettek. Nemcsak egy „rádió-elektronikai diverzió” létezett, hanem „diverziós katonai utasítások” is, aminek „rendkívül súlyos következményei” voltak, az ügyészek ezzel kapcsolatosan megemlítették, hogy „Románia fegyveres erői 1987-ben két típusú katonai lövésimitátort, illetve gyalogsági fegyverlövés-imitátorokat importáltak, torkolati tűz imitálásával és ejtőernyős deszantok imitálásával”. Ráadásul ma már „alaposabb ismeretek vannak a rádió-elektronikai diverzióról”.

A katonai ügyészektől kellene megtudnunk, hogy kik adtak utasítást erre a diverzióra, ha nem lépnek közbe váratlan események. A bizonyítékok egyik kulcsfontosságú elemét a Román Televízió képanyagai képviselik. A Szociáldemokrata Párt 2017-ben, a januári és februári tömegtüntetések ellenére, folytatta a büntetőtörvénykönyvek módosítására irányuló lépéseket. A videóbizonyítékok nyomozásokban való elfogadásának korlátozására vonatkozó módosítás elsősorban a Forradalom aktájának lezárásához vezetne, ahogy arra maga Augustin Lazăr főügyész mutatott rá. Vajon ez egyszerű véletlen?

A Román Kommunista Párt „vezető erőként” történő újralegitimálása a forradalom kisajátításával és az ellenforradalom kirobbantásával, valamint Románia történelmének legnagyobb éleslőszerrel végrehajtott, dezinformációs és rádió-elektronikai hadviselési cselekményekkel ötvözött hadgyakorlatának a megszervezésével valósult meg. Nem az RKP volt az egyedüli haszonélvező. A Securitate nemcsak a múltját írta át, azt állítva, hogy mindig is a nép szolgálatában állt, hanem a jövőjét is, gondoskodva arról, hogy zsarolható embereket juttasson az állam tisztségeibe.

Ez egy saját nép ellen irányuló igazi hibrid háború volt, melynek győztesei a következő évtizedekre kisajátították maguknak Romániát.
 

(Contributors.ro, 2019. december 16./ eurocom.wordpress.com)

Részlet a Matrioşka mincinoşilor: Fake news, manipulare, populism (A hazugok matrjoskája: Álhírek, manipulálás, populizmus) kötetből, Humanitas, 2018