Patetikusetikus futamok ezek, Virág? Igen, azok. De így zeng a szerelem varázsfuvolája. S hogy hangfogózzam ezt a szózuhatagot, kiskátét állítottam össze. Egy vázlatot. Megrajzoltam a szerelem-térkép kontúrját, de hidd el, vers lesz belőle, nagy vers, talán poéma. Felolvashatom?
– Hogyne olvashatnád, Villám? Hisz ezt várom tőled! Látni akarlak! Tudni akarom, honnan hová mész, merre haladsz, mi a hitvallásod.
Marci négyrét hajtogatott papírlapot vett elő a zsebéből, és inkább suttogva mint hangosan skandálva olvasni kezdett:
„A létezés értelmét tanultam meg tőled, Virág! Megszépült általad a gyermekkorom. Színesek lettek az álmaim. Szárnya nőtt a Szónak. Kezdem hinni, hogy az Ember jó. Nemes gondolatok nimfái látogatnak meg hajnalban. Megízleltem a szövetség nektár-ízét. Életem célja lett általad a küzdés, a bajvívás, a virtus. Kinyílt virágkehely a lelkem. Felszívódtunk ketten fűben, fában, virágban, bibében, porzóban.”
– Tudom, Kedves, hogy együgyű dadogás még ez az én kiskátém, de idétlen, csóré fióka az eget hasító kőszáli sas is, amikor kikel a tojásból. Ne búsulj, megnőnek nekem is a szárnyaim, ha te fogod a kezem. Tőled függ, hogy aszteroida vagy szép ívű pályán száguldó bolygó lesz-e Villám Marci.
Ebben az eufóriás hangulatban váltak el két nap múlva. A lányt fölkavarta a beszélgetés, de büszke is volt erre a különös, egzaltált, fellegekben járó fiúra, büszke volt a hozzá írt versre és a metaforahalmazokra.
Ráadás volt Marcinak ez év szilvesztere, Miklós Ilonával köszöntötte 1960-at, nem tudhatta, hogy ezek élete utolsó derűs pillanatai, öntudatlanul lépett át az infernó jegyébe.
Ila szürke kosztümöt viselt, ebben legalább öt évvel idősebbnek látszott, még a vastag, erős szálú haját is úgy csomózta össze, mint a fiatalasszonyok nászéjszaka után, Marcin egyszerű, fekete zakó és szürke nadrág volt, külső szemlélő számára ideális párnak látszottak.
Inkább álom volt ez a szilveszter, mint éber valóság, éjfél után zenét sugárzott a rádió, lassan, tűnődve táncoltak; az orruk hegye összeért, szemeik egybekapcsolódtak, a pupillák egymásba világítottak, Ila hegyes mellei megérintették a fiút, s ő megérezte, hogy a termékenység ágaskodott föl bennük, az mutatta szép arcát. Hajnal felé rezignáltság tört rájuk, a nyári szenvedély kinn himbálózott a nagykoronájú fűzfa lelógó ágán, a Nagy-Küküllő partján, ők benn a delírium ködfüggönyébe takaróztak; futórózsa-álom lepte meg őket reggeli derengésben: kivirágzott hársfáról álmodtak, amelyről nektár csorgott alá.
Érezték volna, hogy valahol, messze, bűzös ember-mocsarakban pestises szelek készülnek kitörni boszorkánytojásokból? Felgyorsult idő ragadta volna magával őket, hogy pótolják a pótolhatatlant? A nem létező jövőt élték jelen időben? Eljövendő életüket sűrítették volna időkapszulába?
Arról is gondoskodott a Fátum, hogy a két utazás között, az utolsó boldog év nyarán, a siker grádicsa magasra hágjon, az érettségi vizsga meredek kaptatóján kúszott fel a görbe, mint egykor Villám Marci a Cseredomb tölgyfájára, kedves tanárai megmerítették a nagykorúság medencéjében, pedig nem volt könnyű próbatétel, magas volt a mérce, még értéke volt a diplomának, és a becsület is azt követelte, legyen tele a jelképes vándortarisznya, azzal járuljon mentőangyalai elé. Bodor Levente jött fel a ballagásra, két lánytestvére könnyezve ölelte át, s úgy rémlett neki, hogy a nagytekintélyű Szilágyi Margit főtanfelügyelő asszony is ott áll az udvaron a tömegben, s mintha bólintana, mégiscsak kikelt a mag, beérett a termés.
Egyéves kimaradás után – a sepsiszentgyörgyi textilgyárban töltötte azt az egy évet – 1960 őszén Moyses Márton a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem polgára lett.
De ezzel véget is ért rövid, alig három évig tartó boldog élete. A párkák nemcsak az élet hosszát mérik, az ő ollójuk csattog ott is, ahol a boldogság szivárványszínű szalagját darabolják fel, s osztják ki földi halandóknak. Csattant az olló, mert így rendelte az irgalmatlan Fátum, szembe kellett nézni a kín, a szenvedés, a betegség, a bánat, a pusztulás szörnyetegével. Ismétli magát a történelem, a dús fantáziájú görögök a gorgók alakjaiba gyömöszölték a világ minden borzalmát, kígyó hajú, disznó agyarú, rézkezű, pikkelyes testű szörnyek voltak ezek a rémek, aki rájuk nézett, kővé vált.
Újkorban, a Balkán nyálkás, nyirkos, sötét szakadékában megszületett ez a szörnyeteg. Hátborzongató még a neve is, csontvelőig hatol a félelem, ha rá gondolsz, fájdalom nyilall a fülben, ha hallod a szót: SZEKU.
A román szó, a securitate biztonságot jelent. Irtózatos hazugság már a neve is! Nem az emberek biztonságát garantálja. Még az államét sem. Azt cselekszi, amit Kerberosz, a görög alvilág háromfejű kutyája, senkit nem enged ki a pokolból. Ő a pártdiktatúra toportyánférge, az üvegszeműek medúza karja, a vipera méregfoga, az óriásboa ölelése, a veszett sakálok csorgó nyála: SZEKU.
Elmaradott, sötét, mély rétegekből tört felszínre az a pribékhad, amelyik zsigerekből tudott gyűlölni, ezekkel az alakokkal töltötték fel a hálózatot. S mivel már megvolt bennük a vérebek indulata, kevés idomítás kellett ahhoz, hogy mesteri szinten gyakorolják a hóhérmunkát.
Mátyás
Pénztelenség kényszerítette Marcit, hogy vonattetőn utazzon Székelyföldről a kincses városba. Koldusszegénység sodorta-lökte mindig az útszélre, de fanatizmus is űzte, megszállottan olvasta, másoknak is szavalta József Attilát, az ő árvasága az én árvaságom, mondta, világ árvái vagyunk mi ketten, hajlamos volt szó szerint értelmezni a borotvaéles szövegeket: „a vonattetőn hasaltam keresztben”.
Mozdonyfüstösen, meggémberedve érkezett a felvételi vizsgára.
Tele volt robbanó energiákkal, csak a világ izzása érdekelte, ezt is mesterétől tanulta, ezt a világ izzását.
Kolozsvár!
Az első napot és az első éjszakát nagyrészt az ég alatt töltötte, járta az utcákat, akárcsak három évvel korábban Marosvásárhelyen, kerengett körbe-körbe, s mindig visszatért Mátyáshoz, úgy érezte, földbe gyökerezik a lába a nagy király szobra előtt. S mint a bölcs vízimalmok morajlása, indult a belső beszéd, indult a monológ:
„Milyen fenséges vagy, királyom! Nyoma sincs arcodon a gőgnek. Nemes büszkeség árad szét homlokodról a főtéren, becsorog a kapualjakba, a Farkas utcába, fény hull az ódon református templomra, a Szent Mihály-katedrális és a Bánffy-palota falára, s mint megfeszült árbóckötél ágai, úgy verődnek össze a fénynyalábok, mutatják az utat a szülőház irányába. Mekkora csoda! Ilyen csak a mesében van. Meseországban meseház. Itt születettél, nagy király. Az igazságos! Milyen régen volt az: 1443. És milyen nagy szükség lenne rád most! Szülővárosod összeroppantására készül a Balkán. Az egyetemmel kezdték, ahová én is jöttem, azt szüntették meg. Te még úgy mondtad, universitas. Az gyújtott minden évben lángot, a tudomány lángját, hogy világítson mindeneknek. Akkora szellem díszítette az universitas homlokzatát, mint amekkora te voltál, királyom. Bolyai János ennek a hozzád hasonlatos szellemnek a neve. Ő is itt született, ahol te, kincses Kolozsváron. Évezredek zúgnak el, hogy egy város két ilyen földi istent tudjon ajándékozni nemzetének. Te a földön, ő a világegyetemben kereste azt a pontot, amelyben találkoznak a paralellák. Megtaláltátok azt a pontot, mert ti ketten vagytok a paralellák.
Mátyás és Bolyai.
Találkozzatok hát! Kereslek égen-földön! Rohanok, mint az elmeháborodott, kimérem lépésre, milyen messzi van az egykori Tivoli utca a te szülőházadtól. Itt, a Benkő-házban született kései utódod, Bolyai János. Mindig belezavarodom a lépéseim számolásába, egyszer nyolcszáz lépés, máskor ezerkétszáz a két szülőház között a távolság, szomszédok vagytok, az időt is kiszámoltam, 359 év választja el kettőtök születését, Szilágyi Erzsébet és Bolyai Benkő Zsuzsanna asszony vajúdását.
Áldást hozó vajúdás volt mindkettő, két királyfi született, egyik az országnak, másik a tudománynak. Mindkettő világteremtő szellem, világteremtő demiurgosz.
Sajnos, azóta viperafoga nőtt az időnek, elszabadult a sátán, rárontott a világra.
Fogadalmat teszek! Én, világ árvája, igazság bolondja fölveszem a harcot ezzel a sárkánnyal. Nem tehetek másként, különben meghalok, megöl a hazugság, az álnokság.
Hallucinálok? Mintha gyérülne a sötétség Mátyás körül, mintha hőkölnének fényes orcájától a gyehenna martalócai, mintha pirkadna a hajnal! Milyen szívesen beállnék vitézei közé a talapzaton: Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Szapolyai István, Báthori István. Mekkora bűn lenne az most! Mátyás mellé állni! Az igazság mellé állni!
Mintha tudtad volna, királyom, hogy fél Ázsia, egész Európa fog rázúdulni a magyarra, mintha tudtad volna, hogy tartalék-hazát, tenyérnyi hazát kell teremteni, mert a nagyot, az egészet, a tiedet vérebek marcangolják szét. Ezért költöztél le büszke Buda várából, fényes Visegrádról ide, a Szamos mellé. Olyan ez a föld itt, a magyar Keleten, szülőházad körül, mint a regékben, legendákban a van is, nincs is ország, a hol volt, hol nem volt föld, a mienk, a mi jussunk, de a juss meghalt, felnégyelték, kerékbe törték, a juss helyébe a konc gyurakodott. Akárcsak a jégtáblák a zajlásban, úgy torlódott ránk egy nagyétvágyú nép, s éppen az orcád és a neved sugárzó, fényes stigmáját, az igazságot nyomták le a mélybe, fullasztották a történelem hókásás, jégszilánkos vizébe.
Taníts minket a víz alatt is élni, Mátyás király! Tanítsd meg istápra szorult, magyar népedet a jégtörő Mátyások tudományára! Mutasd meg, miképpen lehetünk mi, gyenge maradékok mindnyájan jégtörő Mátyások! Cseppenjenek meg a jégcsapok! Bújjon ki a grafitszürke felhők mögül a nap, hogy lássuk meg egymást, fogjuk meg egymás kezét, fedezzük fel egymás szemében a legbiztosabb jelet, azt, hogy Mátyás népe vagyunk!
Hol vagy, igazságos Mátyás király? Ilyen mélyre még soha nem ásták el az igazságot! Add vissza a múltunkat, hitünket, röpítsd föl nekünk a reménység fényes tollú madarát.”
(folytatjuk)
