Az utónév vagy keresztnév adása a szülők kiváltságos joga. Régen íratlan szabály volt, hogy az elsőszülött fiú apja, a másodszülött valamelyik nagyapja nevét vigye tovább, lányok esetében ez nem volt ennyire egyértelmű, olykor a nagymama nevét adták neki, de leginkább szabad volt a választás. Dívott ez akkoriban, amikor még úgy vélték, a név sorsmintát vagy értékek örökítését (lásd nomen est omen), netán védelmet biztosít viselőjének. A mindenkori hírességek is ihletforrásul szolgáltak névadáskor, királyok vagy földesurak keresztnevét gyakran aggatta a pórnép fiára – nyilván, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy majd valamivel többre viszi az utód, mint szüleje. Bár vannak híres utónevek, melyek nagy ciklikussággal fordulnak csak ismét elő, Béla névvel például négy királyunk is volt a történelem során (és még egy, aki Ottónak született Bajorországban, de szintén Béla néven uralkodott Magyarországon), a név mégis majdnem kihalt: pár száz esztendeig senki nem viselte, mígnem gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar elsőszülött fiát Béla István (és még Mária) névvel nem illette.

Székelyföld sokáig megőrizte hagyományos névadási szokásait, az első törést a kommunista nacionalizmus mérte a tradícióra: hogy az erőszakos névátírást elkerülje, a jó székely elővette az ősmagyar (vagy annak hitt) neveket – na, ezeket aztán nem lehetett románra fordítani, legfennebb az ékezet nem mindig került be a hivatalos iratokba, de ez csöppet sem bántotta a jó magyar szülőket, hiszen abban a boldog tudatban távoztak az anyakönyvvezetőtől, hogy mégiscsak sikerült kibabrálniuk a hivatallal.

Aztán a világtrend betört mihozzánk is, 89 után kis időre még visszatért a régi szokás, de ekkorra már a nagyvilágban úrrá lett a névadás új divatja: a szórakoztatóipar vagy a sport sztárjai oly módon példaképekké váltak, hogy a szülők leginkább őróluk nevezték el gyerekeiket. Emögött ismételten az a vágy rejtezik, hogy a gyerek épp oly hírességgé váljon, mint akitől nevét kölcsönözték – hogy ebben az esetben a nomen est omen mennyire vált be, arról nem nagyon készültek kimutatások, de vélhetőleg sovány lenne az eredményességi mutató.

Manapság, legalábbis mifelénk, valamiféle egészséges középút látszik kialakulni az örökölt névadás, a régi magyar nevek elővétele és a globális trend között. Tavaly 395 sepsiszentgyörgyi szülő csecsemőjének állítottak ki születési bizonyítványt, az utónevek gyakorisága nagy szórást mutat. Ismétlődő keresztnév csupán 45 található köztük, ezeknek is majd kétharmadát mindössze két-két gyerek kapta. A leggyakoribb nevek lányoknál a Hanna és a Vivien (hat, illetve öt előfordulás), mindkét nevet a 90-es évek divathulláma hozta felszínre, egyik sem magyar eredetű. Fiúknál az Ádámokat és a Milánokat csak a Bencéknek sikerült megelőzniük, tavaly öt-öt legénykét anyakönyveztettek előbbi, hatot az utóbbi névvel. Szintén a 90-es években váltak gyakorivá ezek a keresztnevek is – és szintén egyik sem magyar eredetű.

De ez utóbbi észrevétel cseppet se keserítsen el bennünket. Az csak Plautus kitalációja, hogy nevünkben a sorsunk.