(Magyar népmese)
Élt egyszer egy szegény ember, akinek volt hét gyermeke. Olyan étkesek voltak, hogy azt sem tudták, merre hajtsák a fejüket ennivalóért. Akármi előkerült, egy pillanatra megették. Úgy elkeseredett a szegény ember emiatt, hogy egyszer azt mondta:
– Bár az ördög már elvinne közülük valamerre engemet.
Ahogy ezt szólta, már elő is bukkant Jupiter, az ördög. Ahajt megmarkolta a szegény embert, s kezdte húzni a földön.
– Ej – azt mondja a szegény ember –, hát így menyünk?
– Így – azt mondja –, s másként hogy akarsz?
– Hát a két lábamon – felelte a szegény ember.
Avval az ördög mindjárt felállította két lábra. Hát a szegény ember csak megszökte magát, s úgy megfutamodott, hogy meg sem állott az erdőig. Ott hamar elrejtőzött egy odvas fába.
– Már kereshet, amíg megunja – mondta halkan a szegény ember.
De már arra szólott is Jupiter:
– Itt vagyok, te, mert nem mentődsz meg tőlem, s akárhol megkaplak.
Ej, gondolta magában a szegény ember, hogy ennek biza fele sem tréfa. Rágondolt a hét gyermekre. Mindjárt mondta:
– Hallod, Jupiter, én mennék is veled szívesen, de legalább a hét gyermeket el kell hozzuk.
– Hát hozzuk el – hagyta jóvá az ördög.
Ahajt szépen visszafordultak, magukhoz vették a hét gyermeket, s együtt indultak el a pokolba. Délre már ott is voltak. Azt mondja a szegény ember, amikor megérkeztek:
– Na, Jupiter, ha idehoztál, most ételt hozz, mert éhesek a gyermekek.
Nekifogott Jupiter, s hordta mindennap az ételt, de akármit hozott, szempercek alatt minden odalett. Három nap múlva már azt sem tudta, hogy mihez fogjon.
– Ej, te szegény ember, hát örökké így hordtad te is az ételt? – kérdezte az ördög.
– Így biza, s látod, ezért voltam elkeseredve.
A hét gyermek örvendett, jól ettek, ittak, vígan voltak.
A negyedik napon Jupiter ismét elment ételért. Azt mondja akkor a szegény ember a fiainak:
– Na, gyermekek, most ágat hordunk össze, csinálunk egy nagy seprűt, s a helyet kitakarítjuk.
Úgy is lett, mindjárt elkészült a seprű, s nekifogtak a nagytakarításnak. Olyan port csaptak, hogy látni is alig lehetett. Egyszer jön Jupiter, hát a nagy porban elkezd prüsszenteni, köhögni: annyira fojtotta a por, hogy azt sem tudta, merre legyen el.
– Mit csináltatok, te szegény ember? – kérdezte.
– Itt né – azt mondja –, mert annyi a szemét, hogy tíz évig sem lehet eltakarítani – felelte a szegény ember.
Na, de úgy megijedett az ördög a tíz poros esztendőtől, hogy rögtön mondta:
– Azonnal hagyjátok abba, s inkább eltakarodjatok még a helyszínről is!
– Mi eltakarodunk, de csak olyanformán, hogy legalább tíz szekér ennivalót adjál – felelte a szegény ember.
Nem volt mit tenni, mindjárt elment az ördög, s hol kölcsön, hol másként, de csakugyan összeszedett tíz szekér ennivalót. Akkor a szegény embert meg a hét fiát kivezette a pokolból s útnak eresztette. Megszabadultak így egymástól: a szegény ember is az ördögtől, az ördög is a hét gyermektől.
(Ráduly János gyűjtése)
