– Tanári diplomával – gondolta Marci – Bodor Levente és Kozma Béla nyomába lépek. Vajon milyen tanár leszek? Alkalmas vagyok én egyáltalán erre a hivatásra? Vagy… vagy talán sikerül áttörni a falat, s verseimmel azokat fogom szolgálni, akiket a vörös úthenger irgalmatlanul eltaposott? Szaporodnak az írásaim, már prózát, elmélkedést is írtam, igaz, egyelőre öngyilkosság lenne közönség elé lépni azokkal, megyek az igaz baráthoz, Szokoly Elekhez, ő félbehagyta az egyetemet, mert az egyesítéssel meggyilkolták azt, most nevelősködik a Bánságban. Hányadik utam ez már? A harmadik! De hová vezetnek végzetes útjaim? Az első a köpeci Hármas-úttól futott tova a félelmetes ismeretlenbe, a kudarcba. A második Ilához, a szerelem kútjához vezetett. Nem lesz végzetes ez, a harmadik? Szokoly Elek a legjobb ember a világon. Nehogy magammal rántsam a szakadékba! Az utak végén vagy tilalomfa áll, vagy életfa. Ez törvény. Számomra a Fátum a tilalomfákat gyártja halomra, életfa egyszer virágzott ki a Nagy-Küküllő partján.

Vonatra ült Moyses Márton, s Facsádra utazott. Ebben a bánsági kisvárosban született Szokoly Elek, de nem ott találta meg a barátját, hanem Igazfalván.
Alig ismert rá az állomáson, mert Tolsztoj-szakállat növesztett, benne is megvolt az a vírus, amelyik Marcit megfertőzte, külsejével, tetteivel, egész életvitelével tiltakozott a patkányuralom ellen. Egyszobás lakásába zárkózva, máskor a mezőn, este a sötét utcákon sétálva hol tüzesen, hol csüggedten, hol pislákoló reménnyel, hol reménytelenül vitatkoztak arról, mit lehetne tenni, mert tűrhetetlen a despota párturalom.
Örülj, Marci, hogy érettségi után kimaradtál egy évet – mondta Elek –, nem kellett testközelből nézni Kolozsváron a Bolyai Egyetem meggyilkolását. Félelmetes balkáni kígyó jelent meg a színen, a török hadsereg kegyetlen hajcsárjai voltak a csauszok, ők vágták arcul a katonákat, ha a csatában visszafordultak, a balkáni kimérának a neve innen származik, vérzik a szám, ha kiejtem: Ceaușescu.
– Csausz! Ő kommandírozta le az egyesítést, ő volt a mi drága magyar egyetemünk hóhéra. Meglátod, mekkora borzalom szakad ránk, ha egyeduralomra jut ez a veszett sakál.
– Akkor én helyesen cselekszem – válaszolt Marci. – Alig írok más egyébről a verseimben. Költészettel, gyilkos pamflettel kell fölrázni ezreket, milliókat, s szembefordítani őket a diktatúrával. Beszédes nevű faluban laksz: Igazfalva. Legalább itt szólaljon meg az igazság. Meghallgatod legalább az egyiket? Felolvasom:

Holnap forradalom*

Le sem is törüljük, hogyha
szemközt köpnek,
meg sem is rándulunk, hogyha
arcul ütnek.
Ha rá nem döbbenünk, vérünk
nem is lázad:
emberségünkön tett legnagyobb gyalázat.

– Te, Marci – mondta Elek. – Tudod te azt, hogy egy ilyen versért börtön jár? Hol tartod ezeket az írásokat? Mondtad, negyvenen vagytok egy szobában. Abból a negyvenből legalább hat besúgó. Kikotorják a szekrényedből, bevarrhatod a matracodba, onnan is kibontják.
– Várj, Elek, mielőtt eldöntenénk, mi legyen a sorsa a verseimnek – van egy füzetre való, nézd, ez az én titkos kék irkám –, hadd olvassam el még azt, amelyiket neked ajánlottam. Te vagy a világon az egyetlen személy, akiben megbízom:

Szomorú beszéd magamról*
(Barátomnak)

Akit szeretek, mint a szeretőm,
Kiben úgy hiszek, mint az Emberben,
Édes Barátom, sorsban
sorsosom,
Hallaniuk kell, hogy panaszolom
az eljövendő szép embereknek.
A forradalmat hűen hordozom,
Az emberséget bátran őrzöm,
s tartogatom másabb
időkre.
Most jó gyilkosok,
értő gyilkosok
ölik szervezve
zilált erőnket.
Marnak, harapnak, és züllesztenek.
Magam élete alvajáróként
két sor szurony közt megy
a halálhoz.
Az út, jaj! Hosszú
nagyon odáig.
Halált nem könnyen adnak
sohasem.
(Nekik kegyelem lesz majd egyszerre.)
Lássa, akarom ma is
valaki,
Lássa, akarom, mai
valaki
Erőm hogy legyen halált
bevárni.
S tudjon magam volt
helyén megállni,
hogyha kihullok,
újra valaki.

– No, mit csináljunk? – kérdezte Marci. – Nekem az a véleményem, másoljuk le több példányban, s terjesszük, ahol csak lehet. Ezeket már lemásoltam.
– Ide, a világ végére, Igazfalvára még a lélek is csak meghalni jár. Hagyd itt ezt a kék füzetet, én megőrzöm, az lehetetlen, hogy nálam is keressék, kivonultam a világból, mint öregkorára az eszményképem, Tolsztoj. S ha mégis beüt a menykő, elásom otthon, Facsádon a kertünkben. Kicsit csiszolgasd a rímeidet, a süvítő gondolat nem elég, a míves forma olyan, mint a drágakő foglalata.

– Nyugodj meg, Elek, lesznek nekem még szép rímeim is, éppen csak csillapodjon le körülöttem a világ hullámzása, egyelőre nyílt tengeren hányódom, s nem találom a bejáratot a kikötőbe. Fogok én még pentaton lejtésű verseket is írni, és színe lesz a rímnek, sárga, bordópiros, lila, világoszöld, türkizkék színe, s boldog leszek, mert azokkal feldíszítem a szürke világot.
A kék táblájú füzet ott maradt Szokoly Eleknél, a csodálatos barátnál, néhány vers, lapra lemásolva, a Marci zsebében. Így ment vissza Kolozsvárra, folytatni, pontosabban megkezdeni az egyetemet.
Nem tudták, hogy a gorgók már csattogtatják a fogaikat, készülnek átharapni az áldozat nyakát.

***

Délelőtt volt. A Filológiai Kar, a régi Marianum bejáratánál kétoldalt fenyőfák szorongtak a szűk térben, az ágak nekinyomultak a falaknak, ablakoknak, ezek szűrték meg a fényt, zöldeskék levegő kápráztatta a szemet. A professzor urakat az elvtársak még nem tudták leszoktatni a méltóságról, lassú léptekkel jöttek ki a kabinetből, egyetemi jegyzetükkel a hónuk alatt végigsétáltak a folyosón, s beléptek az osztálytermekbe. A magyar katedrán őrizték legtovább a Bolyai Tudományegyetem szakrális méltóságát. 

Tíz és tizenegy között rontott be az elsőévesek osztálytermébe két bőrkabátos gorilla, 1960. november 22-t írtak akkor a naptárak. Nem köszöntek, alattomos pillantással néztek körül, s mivel nem ismerték föl az áldozatot, felmordult románul az egyik:
– Martin Moyses itt van-e?
Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején egy ilyen mordulás börtönt vagy halált jelentett. Ha valakit a bőrkabátosok otthonról, a munkahelyről, kávéházból kiemeltek, az talán soha többé nem látta meg feleségét, gyermekét, barátját. Marci felállt. Megrendülés ült ki az arcára, a vér lefutott a fejéből, úgy nőtt fel benne a félelem, ahogy a két lábra kényszerített ló ágaskodik, de magyarul válaszolt a gorilláknak:
– Én vagyok Moyses Márton. Mit akarnak tőlem?
– Velünk jön!

Még a formális köszönést is mellőzték, közrevették Marcit, s kivonultak az osztályteremből. A Marianum előtt fekete autó állt, abba tuszkolták be, s elindultak a borzalom helyszínére, a hajdanvolt Árpád, ma Traian utcába. Vitték a sakálok Moyses Mártont, őt, a világ árváját, az agrárproletárt, a nyomorgó koldust. Neki és sorstársai­nak ígért egyenlőséget, közboldogságot a bolsevizmus.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte ismét a két testőrétől.
– Pofa be! – hangzott a válasz.

Más szó nem hangzott el a pribékek és az áldozat között. Megbilincselték, s amikor megérkeztek a belső udvarra, hajánál fogva tépték ki az autóból, levitték a pincesorba, belökték egy ablak nélküli cellába, s csö­römpöléssel rázárták a vasajtót. Mint horpad, kormos kályhacső vette körbe a sötétség.
Ideiglenes volt a zárka, felső parancsra vinni kellett az áldozatot Marosvásárhelyre. Éjféltájt rángatták ki újból, s egy olyan pléhvel bélelt rabszállítóba lökték, amelyben se pad, se priccs, se ülés nem volt. A padlózatra ült le, s dülöngélt, amerre lökte az autó.

Kisiskolás korától, ha rászakadt az ég, mindig József Attilához menekült, a „patkánypuha éj” helyett a „tiszta értelmű szót” kereste. Száját, ajkait nem mozgatta, gondolatban szavalt. Többször beleverte fejét az oldalfalba, mert megbilincselt kezeivel támaszkodni nem tudott, de szavalt, szavalt, fékevesztetten, rapszodikusan, strófákat, kiragadott sorokat sziszegett a fogai között; „Én nem fogom be pörös számat, / A tudásnak teszek panaszt”; szálltak a képek, világítottak a sötétben, akkor is megtalálta a találó lírai helyet, amikor eszméletvesztéshez közeledett, azzal rángatta vissza magát a való világba: „Világosodik lassacskán az elmém.”

X. Fekete monológ Bolyai Jánoshoz
Itt vagyok hát, János, ahová forró fejjel kívánkoztam. A megalázottak, a megkínzottak bugyrába vettettem. A mitológiában hét bő esztendő után hét szűkesztendő következett, mert a legendák még ismerték a helyes arányt. Ez változott meg. A helyes arány. Az én utam, három boldog év után, az iszonyat végtelen terére vezetett. A végtelenbe, ahol a te paralelláid találkoznak. Hol vagy, Bolyai János? Hol vagy nagy eszménykép? Valóban találkoznak a végtelen térben a párhuzamosok? Hiperbolikus geometriáddal ablakot nyitottál a kozmoszra. Gondoltál a lélek, a gondolat tereire? Azokra nem tudsz ablakot nyitni? Az én arasznyi létemben a szenvedés tere végtelen, az amplitúdóm a fény és a sötétség között ingadozik, tőled jövök, a fényből, s a sötétségbe zuhantam. Nem a pincebörtönök sötétsége rémiszt, hanem a Gondolat napfogyatkozása.
Neked mondom el, mit tettek velem. Eléd járulok, mert már diákkoromban Bolyai Jánosnak neveztek. Tudom, porszem vagyok hozzád képest, nem mérem magam a te nagyságodhoz, de összeköt minket – ahogy ti akkor neveztétek – a matézis. Összeköt az agy izzása, az a láz, amellyel bekalandozzuk a fenséges számok világát. Bennük nem lehet csalódni, ők keringenek körülöttünk, mint a Föld körül a csillagok, és a kivételes elmék rá tudnak állni olyan pályákra, amelyeken eljutnak a végtelenbe.

Ezért vallok neked, Bolyai János, ezért intézem fekete monológomat hozzád, ezért mondom el sorsomat, úgy bugyog föl hozzád az, mint föld gyomrából a pokolsár. Világ árvája, levert forradalmak árvája, elvetélt forradalmak árvája, nyomorgó népem árvája, sorvadó nyelvünk árvája vagyok, Bolyai János, végváram a konokságom, és szélfútta mezőn lakik a szabadságálmom. Fogd meg a kezem, te utolsó menedék!
Fél éjszakát hagytak az infernóban, bevált módszerük ez, hogy törjön a lélek, éjféltájban, miután hasba rugódtak, miután gumibottal végigvertek, rabszállító kocsira raktak, s átszállítottak Marosvásárhelyre, a te városodba, János. Meg volt írva a csillagokban, hogy nekem ott kell szenvednem, ahol te, világszellem, róttad az utcákat, írtad a Responsiót, küszködtél a komplex számokkal, s olyan tömören írtad meg a dolgozatot, hogy azt csak a „göttingai kolosszus”, Gauss értette meg.

* Eredeti Moyses-szövegek

(folytatjuk)