A Báró Kemény János életpályája és vadászati emlékképei című kiállításnak a Székelyföldi Vadászati Közgyűjtemény – ismertebb nevén: múzeum – ad otthont egy hónapig, majd a társszervező, a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja más erdélyi városokban is be kívánja mutatni a tárlatot.

Nyitányként Kónya-Ütő Bence színművész Kemény János Medvekaland a Kárpátokban című kötetéből olvasott fel egy részletet. Demeter János, a Vadon Egyesület ügyvezető igazgatója 2020 egyik legfontosabb kiállításának nevezte a mostanit, hiszen a nemzeti összetartozás évében büszkeséget és boldogságot jelent a közgyűjtemény számára, hogy bemutathatják a transzilvanizmus és az Erdélyi Helikon atyjának életművét. Mint fogalmazott, nagyon hálás Szebeni Zsuzsának azért, hogy egy ilyen kiállítás egy ilyen pici múzeumban kapott helyet, „külön csoda, ahogy egy ekkora ember életművét be lehetett férkőztetni egy ilyen kicsi intézménybe”. Gyönyörű, csemegékkel tarkított anyag gyűlt össze, fényképeket eddig kevésbé láthattunk báró Kemény János életéről – tette hozzá.

E kiállítással adósságot törlesztünk, ugyanis Kemény János pályája a mai napig sincs úgy megbecsülve és elismerve, mint ami őt megilletné – hangoztatta Szebeni Zsuzsa, a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet vezetője. Mint fogalmazott, nagyon nehéz egy polihisztor helyzete, hiszen az irodalmárok lelkésznek, a lelkészek irodalmárnak, a vadászok irodalomszervezőnek, a bárók irodalmárnak, az arisztokraták pedig művésznek tartják. A vadászat és a természet szeretete nagyon jelentős életpályájának csupán egy szeletét jelenti, életének nem minden mozzanata ismert, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban még óriási hagyaték vár feldolgozásra. – Amit a tárlaton, illetve A Dámvad című dokumentumfilmben bemutattunk, csak a jéghegy csúcsa, még a munka elején tartunk, s az erdő- és természetjáró Kemény Jánosról is keveset tudunk – jegyezte meg, majd ismertette a báró életének mozzanatait. Kemény János különleges emberi tartást példáz, az életművével való ismerkedés pedig fantasztikus szellemi kalandot jelentett számára, magyarázta Szebeni Zsuzsa.

Nagyapámat Tátinak neveztük, emlékeimben nem a vadászat, hanem a horgászat maradt meg, rendszeresen „pirkászni” jártunk a Marosra – emlékezett vissza a báró egyik unokája, Nagy-Kemény Géza, a marosvécsi Kemény-kastély ügyintézője. Bátyja, a művészettörténész Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője a családi horgászemlékek felidézése mellett megemlítette azt is, hogy nagyapjuk oktatta őket, egyebek mellett természetszeretetet tanultak tőle – szerinte olyan szépen, mint ő, senki nem írt a havasról, az állatvilágról, az erdő életéről –, a tudnivalókat pedig egy kis füzetbe jegyezték fel, mert nagyapjuk módszeres volt, mindent komolyan vett.

– Úgy nőttünk fel, hogy abból, hogy nagyapánk báró volt, mi semmit nem érzékeltünk, csupán a lényegét: az emberek iránti becsületet, a természet szeretetét, a magyarság komolyan vételét, magyarázta Vécsi Nagy Zoltán, megjegyezve azt is, hogy Kemény János egyben a színház szerelmese is volt. Mecénásként ugyanis nem csupán a marosvécsi kastélyába meghívott magyar írókat pártolta fel (nevéhez köthető az 1926 és 1944 közötti helikoni közösség), nagyvonalú támogatásában részesültek kolozsvári, majd marosvásárhelyi társulatok is.