A lemhényi férfi menekítése

— Édesapám mindig azokat szerette, illetve mindig azoknak a pártjára állt, akik elnyomottak voltak. Nem számított, hogy magyar volt, zsidó volt, német volt, vagy kommunista volt. Ha magyar volt, és szegény volt, ha menekült volt, segített rajta.

A 30-as években — azt hiszem, ’33-ban — volt egy óriási sztrájk Bukarestben. Ezt csak a katonaság tudta szétverni. Ez meg is történt. Egy nap beállított hozzánk egy férfi, s azt mondta: én katolikus ember vagyok, de nem merek hazamenni, mert sztrájkvezér voltam, s engem keresnek.

Lemhényi volt.

Akkor édesapám azt mondta, menjen fel Kommandóra — volt nekünk ott egy családi farmunk —, ahol sok szénát csináltak. Havasi sarjút. Azt mondta, menjen oda, van ott egy csángó család, amely a mi házunkban lakik, rendezi az istállót, kaszálja a füvet, s ők majd gondoskodnak róla.

Két-három hónapig volt ott, s egyszer eltűnt.

Tény, hogy az oroszok átszöktették Oroszországba. És ott egyetemre vagy valamilyen pártiskolába került, és 1944-ben szovjet ezredesként megjelent Kovásznán.

Úgy hívták, hogy Luka László.

Luka Lászlóból aztán képviselő lett, pénzügyminiszter, s ugyanabban az időben a háromszéki nép is megválasztotta édesapámat mint listavezető első jelöltet a román parlamentbe. És ez a Luka Lászó nagyon tisztelte édesapámat. Azt mondta, hogy neki van a legtöbb esze a magyar képviselők között. Gyakran jött Kovásznára medvére vadászni mint pénzügyminiszter, és akkor mindig nálunk szálltak meg.

Luka László és a teológusnövendék karrierje

— Történt aztán egy napon, hogy már az édesapámat nem engedték a választásokon képviselőjelöltként részt venni, mert neki az volt a véleménye, hogy a magyar egyházi iskolákat nem szabad államosítani, maradjanak meg azok az egyház keretében. Ő jogosan tartott attól, hogy ha a magyar iskoláknak román igazgatójuk vagy vezetőjük lesz, akkor előbb-utóbb elveszítik a magyar jelleget. Még a nagyon híres Kós Károly is belement ebbe a válságba. Ő maradt képviselőnek, és beleegyezett az iskolák államosításába. Az én édesapám már 1947-ben ellenezte ezt. Ezért nem engedték tovább politikai pályán szaladni.

De a barátság megmaradt a képviselőkkel, köztük Luka Lászlóval, aztán Mihail Sadoveanuval, a román parlament elnökével, s egy alkalommal eljöttek hozzánk — 1948 tavaszán — szintén egy medvevadászatra. Édesapám nem volt odahaza. Édesanyám otthon volt, ő fogadta őket, és meghívta vacsorára a társaságot. És akkor édesanyám azzal állt elő, hogy van a fiunknak román útlevele, és van Svájcban egy nagyon fontos ösztöndíja, de nincsen vízuma.

Azt mondta Luka: miért akar a fiú Svájcba menni, amikor mi azt akarjuk, hogy menjen Moszkvába diplomataiskolába? Erre anyám azt válaszolta: igen, Laci, de nekünk a tömegbázisunk Svájcban van.

A tömegbázis szó jól hangzott a kommunistáknak, mert ők is mindig ezt keresték, hol van az ő bázisuk. Édesanyám pedig arra utalt, hogy Svájcban van a reformátusok bázisa. Erre Luka azt mondta: hát miért nem ezt kéri Sándor bácsi tőlem?

Édesapám soha sem kért semmit, mert tudta, mindig kérnek valamit cserébe, hogyha egy szívességet tesznek neki. És ő nem akart szívességet tenni az elvtársaknak. No de az édesanyám, akinek nem voltak ilyen gátlásai, kérte a vízumot.

Laci bácsi azt mondta: itt van a névjegyem, Sándor bácsi menjen be Bukarestbe, és megkapja a vízumot. Meg is kapta még azon a héten a svájci vízumot, én pedig kiutaztam, hogy folytassam tanulmányaimat a bázeli egyetemen.

Mikor édesapám Bukarestből hazajött, azt mondta: fiam, pakolj, és indulj!

A svájci évek hozadéka

— Így kerültem Svájcba az Egyházak Világtanácsának az ösztöndíjával, egyenesen a bázeli egyetemre, amely még a pápa szerint is a leghíresebb teológiai fakultás volt Európában. Barth elfogadott tanítványának.

A disszertációmat először egy kimondottan bibliai, újtestamentumi témáról írtam, amit Barth elolvasott, s azt mondta: ez nagyon szép! De, kedves barátom! Elveszítette barátját, otthonát, családját, földjét! Mi volt az a filozófia, aminek alapján mindezt elveszítette? Miért nem írja meg a kommunizmusnak, a marxi tudománynak az ideológiáját teológiai szempontból?

És akkor kiválasztotta nekem a témát: A fiatal Marx filozófiája a tulajdon és a munka problémájáról.

Ez egy kemény dolog volt, mert Marxot át kellett tanulmányoznom eredeti német nyelven. Marx az ügyvédi nyelvezetet használta a filozófiában is. Be kellett dolgoznom magam az ő nyelvébe. Sikerült is. Megírtam a disszertációt, Barth és az egyetem tíz professzora elfogadta, s így lettem a teológiai tudományok doktora 1951 novemberében.

Ez nagyon hasznos volt számomra. Megtudtam azt, hogy ez a filozófia és az az állam, amely erre a filozófiára épül, az nem állhat meg! Annak össze kell omlania, mert ez egy mesterkélt filozófia, mesterkélt tudomány, egy Hegelből és más filozófusokból összetákolt filozófia, amelynek nincs semmi normális és praktikus alapja. Éppen ezért én soha a kommunistákkal vagy az otthoni kommunistákkal semmi kompromisszumot nem kötöttem, mert tudtam, hogy ez előbb-utóbb össze fog omlani.

Ez volt az én nagy előnyöm sok más pappal, tanárral és amerikai filozófussal szemben, akik mindig szimpatizáltak a baloldali filozófiával.

— Ez volt az oka, hogy nem tartott kapcsolatot magyarországi lelkészekkel, papi körökkel sem?

— Kétségtelen. Volt egypár pesti fiú, különösen, akik a Frangepán utcai, az angyalvárosi környezetből jöttek, maguk is közel álltak származásuk révén a szocialista elvekhez. Voltak papok és püspökök is. De én határozottan ellentmondtam. Engem állandóan szidtak, hogy miért vagyok ,,olyan merev", hogy a kommunizmus Magyarországon nem állandó, nem maradandó jellegű. Én erre azt mondtam, hogy nem állandó jellegű, de maradandó. Sajnos, nemcsak a papok és professzorok, de a bankok is kölcsönt folyósítanak a kommunistáknak, mert úgy vélték, hogy előbb-utóbb megkapják a pénzüket. A kommunizmus nem omlik össze. Ezen az alapon több mint 24 milliárd dollár kölcsönt adtak évenként a magyar államnak. Ezt az óriási kölcsönt izzadja még mindig Magyarország, mert ezt a pénzt többnyire Moszkvába szállították, és soha nem használták fel az ipar, az utak építésére, hanem felélték. Ebből élt tíz évig a gulyáskommunizmus. Összeomolhatott volna tíz évvel azelőtt is, de ez a kölcsön tartotta őket életben.

A csonka országban még mindig nem értik azt, hogy tulajdonképpen a nyugati kölcsön tartotta a kommunizmust életben, és az hozta létre a gulyáskommunizmust. A kommunizmus önmagától omlott össze, mert gazdaságilag egyszerűen alapozatlan volt.

— Ezt annak idején kifejtette-e írásban, vagy elmondta-e fontos fórumokon?

— El is mondtam, és Beke György írta le.

Szabad Európa vonzásában és taszításában

— Én ’56-tól kezdve tíz évig távol tartottam magam a Szabad Európa Rádiótól. Megmondom, miért. Kijöttek a Szabad Európa Rádiótól, a külügyminisztériumtól, és elmondták, hogy milyen óriási hatása van az ő előadásaiknak Magyarországon. Erre én is elmondtam, és még mások is voltak, akik mondták, hogy ez egy borzalmasan veszélyes játék. Hagyják abba! Mert mi láttuk Amerikában, hogy Amerika nem fogja megsegíteni az esetleges magyar forradalmat. Tudtuk, hogy az amerikai nép bele van fáradva a kalandokba a koreai háború után, és akik hazajöttek a második világháborúból, azok diplomáciai pályára álltak állami pénzen, vagy igyekeztek, és elindultak a meggazdagodás útján. Amerika nem volt abban a hangulatban, hogy egy európai vállalkozásba, különösen Magyarországon, belemenjen egy esetleges háborúba, vagy hogy megsegítse a forradalmat. Mi ezt hangsúlyozottan mondtuk többször is. Pennsylvaniában találkoztunk a Szabad Európa Rádió meg a külügyminisztérium képviselőivel. Elmondtuk mindezt, s kértük, könyörögtünk, hogy hagyják abba. Nem lehet embereket a rács mögött ráuszítani a vasrácsra!

És aztán következett az ’56-os forradalom, amikor a mi balsejtelmeink valóra váltak.

A kanadai misszió

— Mikor jöttek az ’56-os menekültek, akkor az volt a feladatunk, hogy megnyugtassuk a gyülekezeteinket, és fogadjuk azokat, akik hozzánk menekültek. Személy szerint mintegy kétszáz menekültcsaládot fogadtam be annak idején Kanadában. Én helyeztem őket állásba, munkába, és gondoskodtam arról, hogy legyen otthonuk, és a gyermekek járjanak iskolába.

Akkor a kanadai kormány elkövetett egy nagy hibát. A menekülteknek adott 11 dollár fejpénzt. Ez végzetes hiba volt, mert ez a 11 dollár fejpénz óriási összeg volt a magyarországi állapotokhoz képest. Úgyhogy nekem és feleségemnek két évünkbe került, amíg ezeket a menekülteket rá tudtuk bírni arra, hogy menjenek munkába, és dolgozzanak. Megtörtént az is, hogy nekünk, papoknak szabad volt fordítani a vizsgákon. Jobban vizsgáztak autószerelésből, mint a kanadai egyház ifjai. És még sem mertek munkába menni, mert féltek, hogy elveszítik a 11 dolláros fejpénzt. Nógatni kellett őket, hogy vállaljanak munkát, hisz sokkal többet keresnek.

Elmondhatom azt is, hogy voltak olyan menekültek, akiket annyira beszerveztünk az egyházba, hogy jóllehet Magyarországon soha nem jártak templomba, de ott, miután elkerültek messzi tőlünk, mondjuk uránbányákba, még onnan is visszaküldték az egyházi hozzájárulást. Itthon lehettek párttagok, ateisták.

Így történt meg, hogy én akkor Kanadában voltam a windsori egyház lelkésze, és a skótok a végzettségem miatt megválasztottak az egyházmegye moderátorának — ez püspökséget jelent —, szívesen elvállaltam, pedig alig voltam 32 éves.

Fairfieldi meghívás

— Aztán meghívást kaptunk, hogy jöjjünk Amerikába, Connectitutba, ahol Bagos Sándor épített egy templomot, de nem sikerült az egyházát felépíteni. Ekkor már folyékonyan beszéltem és prédikáltam angolul. Ebben a fairfieldi gyülekezetben lettem pap, és ott szolgáltam 33 évig. Két gyülekezetem volt: egy magyar és egy angol. A magyar az öreg magyarokból és a jövevényekből állt. Az angol a második-harmadik-negyedik generációsokból. De jöttek hozzánk nem magyar származásúak is.

Ott voltak a barátaim, akikkel együtt tanultunk Bázelben. Már professzorok voltak a Yale Egyetemen. Behívtak professzornak Yale-be. Miközben Fairfieldben voltam lelkész, a Yale Egyetemen voltam professzor. A Yale-en huszonöt évig. Nem lettem rendes professzor, mert ott csak egy szolgálatot teljesítő professzor lehet. Én pedig nem akartam feladni az egyházamat. Fairfield gyönyörű kertváros a tengerpart közelében, egy vadonatúj templomban szolgáltam. A parókia is kertvárosban volt, egyholdas parkban, amelyet átszelt egy patak. Mi még hozzáépítettünk, úgyhogy mi az amerikai felsőbb réteghez tartoztunk, és úgy is éltünk.