Távolabb, a kapitalista nyugatra, csak a megbízható személyek utazhattak, előzetes „megbeszélés” után. Általában ez a nem kívánatos „társalgás” a nyugat-európai, netalán az Egyesült Államokbeli „rossz emberek”, azaz a népi demokráciákkal ellenséges elemek felkeresésére és tevékenységére, esetleg országunkkal szemben folytatott „hazug” propagandájára vonatkozó vizslatásra szólította fel az útlevél kérőjét, akit hazatérte után beszámoltattak a megbízás teljesítéséről.

Családunk egyik tagja sem volt annyira szerencsés, hogy élhetett volna ezzel a kétévenkénti kedvezménnyel. Pedig csak Magyarország lett volna az úti célunk, mivel húgom 1962 óta ott élt. Ma is megvannak a visszautasító levelezőlapok. Ezért volt különös, amikor második házasságom kezdetén kiengedtek családostul ötünket Csehszlovákia, Kelet-Németország városait felkeresni. Persze örültünk az engedélynek, de az okát csak 1990 után értettem meg. Ugyanis szükséges volt távollétünk a lakásunkból, ahova telefonlehallgatót akartak beszerelni. Az ezzel megbízott technikusok jelentik a parancsot kiadó tisztnek, hogy nincs telefon a lakásban. Hogy ezt nem tudták előre, ma sem értem.

Amikor a sorozatos elutasításokat megelégeltem, elmentem C. alezredeshez, aki az egyik legbefolyásosabb belügyi politikai tiszt volt, a fia pedig feleségem fiának osztálytársa és barátja. Fogadott és azonnal intézkedett. Egyetlen megjegyzése volt: engedélyezem, ha megígéri, hogy visszajön. Nem volt nehéz megígérnem. Meg sem fordult a fejemben, hogy munkát, családot hátrahagyva kinn maradjak.

2. Emberek és jellemek. Azt tudtam, hogy bármilyen kapcsolatban is lennék valakivel, karrierje érdekében majdben mindenki mérlegeli: az érvényesülés, az előnyösebb társadalmi helyzet, ugyanakkor a pénzesebb állás elnyerése a fontosabb, vagy a bajba jutott munkatársam, akit barátomnak is tekintettem? Nehéz döntés, valóban. Én akkor már nyakig bajban voltam, hiszen 1959 májusában letartóztattak. Csak utólag tudtam meg, hogy két embert, Salló István csíkdánfalvi tanító kollégámat és Kovács Gyula líceumi tanár kollégámat az ’59-es nyári, rajoni pedagógustanácskozáson felszólította a gyűlés pártküldöttje, Király Károly (aki egyébként a „patkányok” szóval „tisztelte meg” a letartóztatottakat), hogy a történtekkel kapcsolatban (ekkorra már több diákot és tanárt letartóztattak) foglaljanak állást. Salló a negatív jelzők és hazug vádak egész sorát harsogta el ellenem, Kovács Gyula a maga ismert szerény szűkszavúságával csak annyit mondott, hogy ha bűnös, azt a törvényszék majd megállapítja. Salló rövidesen a csíkszeredai művelődési ház vezetője és sürgő-forgó közéleti ember lett, Kovács Gyulát semleges nyilatkozata miatt súlyos szavakkal szidták és letartóztatták. Így jutalmazott és büntetett a kommunista diktatúra.