Zoltáni Gábor bácsi művelte a területeket a Nyírben két lóval az erdészetnek, nála töltöttem minden szabadidőmet 10–16 éves korom között, ő volt az én nevelőapám. Ceaușescu bácsit is várták oda vadászni, ezért rendes földi halandó a lábát oda be nem tehette.

Meg is látszott a védelem, mert igazi Tündérkert volt akkor a Nyír. Több mint száz kisebb-nagyobb tó díszítette, a nagyobbak csónakázhatóak is voltak, de szinte mindenik tele volt hallal. Madárvilága a Deltáéval vetekedett, darvak pihentek ott ősszel néhány hétig, hattyúk, kócsagok, vadlibák, gémek, a fekete gólya pedig szürke verébszámba ment; természetesen az ezzel járó ragadozók – rétisas, halászsas, hogy csak a ritkábbakat említsem – is ott költöttek. De mindez elvtársainknak nem volt elég: telepítettek oda fácánt, mert kellett télire valami szárnyas, amire pufogtatni lehet. Ugyanilyen célból honosították meg a dámvadat, amit aztán az új demokráciában a népharag kipusztított, mert 1990 után, ahogy a Nyír védelme megszűnt, felprédáltak mindent, öngyilkosságba sodorva a terület vadőrét.

De akkorra már nem sok prédálni való maradt a Nyírből. 1985 táján ugyanis az akkori Területgazdálkodási Hivatal elhatározta, hogy a Szentegyház tavát – egy kb. egyhektáros vízfelületű tavat, amely a védett területen kívül esett – lecsapolja, hogy azzal is növelje a „téesz” (termelőszövetkezet) megművelhető területét. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy ezek a tavak egymással összeköttetésben álltak – homokos a terület, és a valamikori futóhomok nem rendelkezik vízzáró réteggel –, és összefüggő vízrendszert alkottak. De az akkori döntéshozók ásattak egy árkot a tótól a Feketeügyig, és ezen az árkon öt év alatt elfolyt a Nyír összes tavából a víz. Viszlát madárvilág, halak, vadak, tavirózsák, viszlát Tüskevár, gyermekkorom csodavilága. Laikus szemmel nézve azért most is gyönyörű, mert az erdői legalább megmaradtak, de víz nélkül nekem már csak sivatagnak tűnik.

1990 után megkerestem Kónya Ádámot, mit lehetne csinálni azért, hogy visszatérjenek a vizek. Ő utána is nézett szakemberekkel. Hidrogeológusok vizsgálták meg a területet, és az volt a véleményük, hogy ha ezt a másfél kilométer hosszú árkot betömnék, a víz visszajönne annyi idő alatt, amennyi alatt eltűnt, feltelnének a tavak a csapadékból. Ráadásul azóta fák gyökereztek meg az árok partján, földdel telt fel az árok maga, nem is kellene teletölteni, „de féligen mindenképpen legyen fejjel”, ahogy egy szentiváni atyafi mondta (csak ő pálinkára értette). Nem elérhetetlen álom tehát, egy kotrógép heti bére.

Persze van a dolognak egy másik aspektusa is. Annak idején, amikor rezervátummá nyilvánították, a Nyírt elvették a rétyiektől, és helyébe Réty és Maksa között adtak területeket. ’90 után a Nyír visszakerült a rétyiek tulajdonába, a vállalkozóbb szelleműek művelték is egy ideig, de ezek a tófenekek terméketlen, semmire se való földek maradtak – ma már egy tófenék sem termőföld, mert nem arra való. A tófenék az tónak való, és azzá is kellene váljon, ha a környezetvédelmi hivatal úgy gondolná, hogy betemeti az árkot. Ha a hivatal nem, úgy civil összefogással is megoldható lenne, mert higgyék el, ezt a több száz hektáros területet vízzel feltöltve újra élettel töltenénk meg. Hál’ istennek a Nyír most is rezervátum, Natura 2000-es terület, melynek védelmét kezdték komolyan venni, de tehetnénk róla, hogy legyen is amit védeni rajta. Egy jóindulatú üzletember, ha van ilyen, farzsebből fizetné ki a földmozgatás költségeit. Nagyon csodálom, hogy azok, akik bírták ezt a területet negyven éven keresztül, és most kalandparkot építenek Sepsiszentgyörgy közelében, nem érzik kutyakötelességüknek, hogy azt az övezetet, mely eltartotta őket, helyrehozzák eredeti állapotába. Futná rá, az biztos. Mindenesetre a dolgot szívügyemnek tekintem, és ha van olyan ember, aki még így van ezzel, és módjában áll érdemben segíteni, szóljon, mert nem szlogeneket skandáló tömegeket szeretnék látni ez ügyben, hanem egy operatív csoportot, akik pár nap alatt nyélbe ütik a dolgot. Feltéve, ha a hatalom és a vezetés nem gördít nem létező akadályokat elénk, amit erősen kétlek.

Mert azért az sem volna éppen sárízű, ha vérfagyasztó bakelit dinoszauruszok mellett gyermekeink rétisast is látnának tovalibbenni a Nyír tavai felett, darvakat meg egyéb ilyen "prehisztérikus" állatokat, melyek e földet lakták a pénz hisztériája előtt.

Gajzágó Áron