Uram
a kéretlen öregség a legnagyobb bú
mit egy szép nőre mérhetsz

Testem hajdan volt üde koszorú
mára merő pernyéllő lett
Már csak jótékony gyertya fénye
mellett veszek fürdőt este
hogy ernyedt lankáimon ne legeltesse
szemét
óvatlan
Senki
rám ne vesse

Ilyenkor lanyhult halmaim alól
előkerülnek sodrott bagók
Bár fáj hogy mind kevesebben adják
mit oda rejthetek, eldughatok
ahogy az is hogy senki sem
keresi fel az egykor áldott zugot
Ó szép Kincsem
Fájó Nincsem
Múlttá lesz minden kegyem
Mézes résem halma
dús díszét hullajtja
Vánnyadt karom nézd hogy lettyeg
Feszessége enyészik, vásik
Szűkítem ruhámon a dekoltázst is
és folyton nevetek úgy kevésbé látszik
hogy a divatos táskát
– hiába minden – nem vállamon
szemem alatt hordom
és tudom ráncaimban elsüllyed a krém
mégis vastagon kenem arcom reggelenként
hogy elfedje az álmatlan éjszakák
bőszen vésett mélyülő nyomát

Hidd el Uram én azért nem alszom
mert álmomban tör rám mindig a vágy
ezért vagyok ébren
és imádkozom hozzád jó Uram
hogy küldj elém már
egy hasonló vént, lehet vénebb
aki legalább egy héten egyszer
– legyen hát kétszer –
nemcsak azért nyomná ágyát
hogy egyengesse sorvadó hátát
de vágyakozva heveredne
az elhagyott kerevetre
és szelíd erővel maga alá
vonna engem –