Nem azt siratom, ami nincs már nekem –
kuncogva gondolok arra, mi odavan:
mennyi gömbölyűséget sikált a kezem,
s olyan bőrt, ami sima, ránctalan.

(Most bőröm fodroz, mint tó felszíne,
és ha mozdulok, saját tánca van).
Eszembe jut, hogy milyen szomjasan
faltuk egymás illatát, erdőben, gyepen,
hogy az eszmévé finomult vágy testté,
egy tenger partján kettőnké legyen;
az érintés gyöngéddé gyúlt s hevessé,
s így örökkévaló, amit egy perc kínált:
a szerelemben emeltük magasra –  
legyen istené, mi földként determinált.
A villogó tekintetekre gondolok,
(nem arra, hogy csúsznak most félre rólam),
és táncban helyük kereső kezekre,
s mástagokra, mindjük hogy idomul.
Az a tánc enyém. S a zene is, bár rezegve.
Remélhetem, hogy erényem javul?
A múlt minden árnyának tartozom
egy-egy figyelemmel. Nem várhatok sokat.
Nehezen nő fel az ember. Amíg ifjú,
minden jelent elosztogat.
Azt hiszi, jövője messzi, akár a távolok.