Ülök – mint rendszerint – egyedül a szobában, és gyönyörködöm időnként a friss szerzeményű, alig kipróbált, ablakos fűtőm által kínált látványban. Visszaemlékszem gyermekkoromra, amikor kis kerek öntöttvas kályhánk szolgáltatta a meleget, amelynek ajtaja nem volt valami tökéletes.
A kályha és az ajtaja közötti keskeny nyílások adták a csodálandó szépséget. Amikor anyánk leoltotta a villanyt, és ránkcsukta a szobaajtót, de mi még korainak éreztük az elalvást, a réseken kivillanó lángok vetületét figyeltük a plafonon, tárgyakon, mindenütt. Én – évekkel fiatalabb és fázósabb lévén – valóságközelibb voltam eleinte, azt képzeltem el, hogy a lángok egyre nagyobbak lesznek, egyre közelebb jönnek hozzám, mind nagyobb meleget árasztanak, ami átjárja a takarót, az ágyat, átölel és elringat. Azonban ez volt a dolog rendje, ebben nem volt semmi rendkívüli.
Később, amikor kiderült, hogy mindketten a tüzet figyeljük, mesét költöttünk hozzá. A rakoncátlan lángok néha karácsonyfagyertyákként szerepeltek a Diótörőben, máskor a napot helyettesítették, a bátyám képzeletében pedig kardok voltak, hol vitézek, hol haramiák, hol Ali baba negyven rablójának, hol királyfik kezében. Odakerültek lovagi tornákra is, ahol a nemes ügyért küzdő és a rossz, bomlasztó hadfi ütközött meg, olyankor gonddal kellett kiválasztani egy-egy lángot, hogy a jó lovaghoz kerüljön az erőteljesebb kard, mert neki kellett győznie. A fahasábok mérete, szárazsága, keménysége, amelyek mind befolyásolták a láng nagyságát, erősségét és az égés hosszát, egyáltalán nem volt tekintettel a mi mesénkre, így hát volt izgulni való. Előfordult, hogy a kedvenc, elvarázsolt királykisasszonyt csókkal megváltó és védelmező lovagunk már-már győzedelmeskedett, de a gonosz lovag kardja akkor lett csak igazán hatalmas és élénk.
Néha addig-addig biztattuk az erejét vesztett harcost suttogó ordítással, hogy minden elővigyázatosságra törekvésünk füstbe ment, és a ricsaj kihallatszott a másik szobába. Olyankor anyánk bejött, és rendet tett... Azt viszont nagyon bántuk, amikor már apánknál szakadt el a cérna. Akkor volt ám haddelhadd! Rettenetesen szigorú és ellentmondást nem tűrő hangjától már paplan alá kellett bújni.
A lángok most vígan ölelkeznek. Az imént tettem a megmaradt pislákoló parázsra egy hasábot. Addig csak senyvedt ott egy jókora darab fa, már-már teljesen kihúnyt gyenge tüze. Nem történt semmi komolyabb beavatkozás, egyszerűen csak mellé kerül még egy hasáb.