Ez így nagyszerű kezdeményezésnek tűnik, amiért minden elismerésünk a szervezőknek, de amikor a feleség előáll, s felteszi a kérdést, hogy ugye, mi is megyünk, valamiért megijed a férfiember. Pontosabban dehogy ijed meg, nem fél ő semmitől, csak úgy érzi: fölösleges beszélni ezekről a személyes dolgokról. Mindenkinek magánügye a házassága, minek ezt nyilvánosan forszírozni? „S mit tanultatok ott?” – szegezte nekem a kérdést az egyik ismerősöm. Igen, ilyenekre gondol az ember. Hogy ott majd biztosan megtanítanak arra, hogy miként kell szeretni egymást, hogyan kell visszatalálni a kezdeti rózsaszín érzésekhez. A nők majd elmondják, hogy valami hiányzik, már nem olyan, mint régen, és ez nagyrészt a mi érdektelenségünknek köszönhető. Valójában otthon kell megoldani ezeket a dolgokat, senki se akarja nekünk megmondani a tutit. Ha minden pszichológusnak, terapeutának rendben volna a lelki élete, házassága, akkor még esetleg bízhatna bennük az ember...

Aztán mégis bevállaljuk a feleségünk kedvéért, de olyan érzésekkel lépünk ki a házból, mint az Amit még mindig tudni akarsz a szexről (Hope Springs) című film férfi főszereplője, akit felesége akarata ellenére elcipel egy házasságterápiára. „Ha egyszer is kiejti a száján, hogy elfojtott emlékek, én megyek!... Ha a miénk nem házasság, nem tudom, mi az... Csak az biztos ebben a terápiában, hogy ha eddig nem voltak komolyabb gondjaink, akkor ezután lesznek... Olyan ez, mint a műkönny, amelytől kiszárad az ember szeme... Kierőszakolni az intimitást nem biztos, hogy célravezető... Ha másnak a kedvéért csináljuk, annak semmi értelme... Nem vagyunk mi kísérleti majmok... Ez átverés, ahol csak felsülhet az ember...” A filmet szerda este vetítették a Házasság hetén.

Talán azért mégsem volt ennyire súlyos a helyzet. Hétfőn és csütörtökön csak egy-egy előadást kellett meghallgatni. Az egyik házasságmintákat vázolt fel, és emlékeztetett, hogy a gyermek születése miként befolyásolja a házastársak kapcsolatát. A másik egy szenvedélybetegségből felépült férfinak és családjának a több éven át tartó kálváriájáról szólt, mely egy intenzív terápiás kezelés, rengeteg önismereti munka és Istenhez való megtérés nyomán szerencsés véget ért. Pénteken gyertyafényes vacsorával vártak, ez is rendben volt: fizetni nem kellett érte, evés közben pedig nem volt más feladatunk. A keddtől féltünk jobban, mert aznap szerepelnünk kellett, sőt, versenyeznünk. Mindenféle próbák vártak a párokra: kincseket kerestünk a városban, különböző helyszíneken fotózkodni kellett, és játékosan, esetleg rímbe foglaltan be kellett mutatkozni. A nyilvános szereplést végül megúsztuk, pedig erre készültünk a legtöbbet. Ilyenkor az ember szeretne kellően vicces lenni, de néhány komoly pontot is érinteni, hogy a lényeg azért kiderüljön. Örültünk, hogy nem kellett mások előtt beszélni, megkönnyebbülten hallgattuk a nap lezárásaként a Mácsafej zenekar koncertjét.

Ha konkrétan el kellene mesélnem az ismerősömnek, hogy mit tanultunk, mi olyan hangzott el a héten, amiről már ne hallottunk volna, zavarban lennék. Tudtuk, hogy a gyermek születése az egyik legnagyobb természetes válsághelyzete a házasságnak, hogy a szerelem egy olyan beszűkült tudatállapot, mely néha meggondolatlan döntésekbe visz bele, hogy döntő fontosságú lehet a párválasztás szempontjából a kötődési mintánk. Hogy kisgyermekkorunk az egész életünket meghatározza, hogy a szerelmes függővé válhat, hogy keleten még mindig a család dönti el, kivel házasodnak össze a fiatalok, és ezek a házasságok sokkal tartósabbak. Igen, a szerelem nem minden, a tartós kapcsolathoz elköteleződés és érzelmi biztonság kell. Az is egyértelmű, hogy az egyik legfontosabb része a házasságnak a „Mi-tudat”. Együtt vagyunk, figyelünk egymásra. Ha valami nem működik, beszélünk róla, határokat húzunk magunk köré, közös célokat követünk, közös stratégiákat dolgozunk ki. Csapatmunka ez, melyben nagyon fontos az együtt töltött idő.

Hoppá! Mikor is történt utoljára, hogy egy héten át minden délután együtt voltunk, moziztunk, játszottunk és magunkról beszélgettünk, gondolkodtunk? Hát ez volt az, amiért a leginkább jó volt itt lenni, és talán jövőre sem fogjuk kihagyni.