1944 őszén a bosszú és a gyűlölet uralkodott el Erdélyen. A déli országrészbe tömegesen hurcolták internálótáborokba az akkori román hatóságok a magyarok ezreit: lelkészeket, tanárokat, tanítókat, ügyvédeket, vállalkozókat, tollforgatókat, de gyermekeket és asszonyokat is.
Észak-Erdélyben ennél sokkal durvább, tömeggyilkosságok sorozatáig menő véres leszámolásokkal kellett szembesülnie a magyar kiürítési parancsot nem követő, menekülés helyett a szülőföldön maradást választó lakosságnak. Ebbe a magyarellenes atrocitássorozatba illeszkedett az 1944. szeptember 26-ai szárazajtai mészárlás.
Ide vezetett a gyűlölet, a fékevesztett indulat. Ilyen gyűlöletet hirdetett az 1944. szeptember közepén Sepsiszentgyörgyön felvonuló Maniu-gárda parancsnoka, Gavrilă Olteanu is, amikor szózatában a magyarokról szólva így fogalmazott: ,,E gyilkos banditák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz." És az akkori háromszéki megyevezetés engedélyével és hathatós támogatásával a Maniu-gárdák szócsöveként megjelenő Desrobirea című lap a magyarokkal szembeni teljes és végleges leszámolást célzó törekvéseket világosan megfogalmazva hirdette, hogy ,,kegyetlenül meg lesz torolva a magyarok által a múltban elkövetett minden gyilkosság és bűn, akárcsak az 1940 óta megölt 50 000 román élete. (…) A vihar pillanatai keménységet és hússzaggatást követelnek, nem pedig bocsánatot és sajnálatot. (…) Csak a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást köztünk és a puszták barbárjai között. (…) Most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért", következésképpen a magyarokat ,,vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába". A szárazajtai tragédiához ,,természetesen" az is kellett, hogy a korabeli közigazgatás — vagy annak egyes képviselői — úgymond áldásukat adják a gyűlöletre. Hiszen a Maniu-gárda sepsiszentgyörgyi parádéján a Nemzeti Parasztpárt háromszéki elnöke, a prefektusi tisztséget 1944 szeptemberének derekán átvevő dr. Victor Cerghi Pop gyógyszerész azt hangoztatta, hogy ,,a rossz megsemmisítése létszükségletté vált", s hogy ,,meg kell semmisítenünk minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja".
Ebben a hangulatban már csak ürügy kellett a leszámoláshoz, ami Szárazajta esetében adott volt: a román—német katonai, emberveszteséget is követelő csetepaté a falu határában 1944. szeptember 4-én. Amelyről a legújabban előkerült román törvényszéki és katonai források is megerősíteni látszanak azt, amit az emberek már akkor tudtak: a szárazajtai magyar civileknek nem lehet a számlájára írni a katonahalottakat. Akkor mi másként lehetne értelmezni a kihullt vért s a könnyeket, ha nem a gyűlölet gyümölcseként?
Benkő Levente
