Az előadás kezdete előtt figyelmeztetnek: nagyon figyeljünk a látottakra, mert lehet, hogy szükség lesz a megfigyelőképességünkre. Vajon ki az, aki úgy ül be egy előadásra, hogy nem akar figyelni a látottakra? Valójában tehát nem arra figyelmeztetnek, hogy oda kell figyelni, inkább arra, hogy interakcióra számíthatunk. És bosszúsak leszünk. A gyilkosság a világ legszörnyűbb cselekedete, mely rengeteg kérdést vet fel, de ha vizsgáznunk kell a látottakból, katartikus élményre aligha számíthatunk. Talán még különösebbnek éreznénk a történéseket, ha nem hívnák fel erre a figyelmünket, de ez esetben nem biztos, hogy hajlandóak lennénk részt venni a játékban.

Látszólag átlagos napnak néznek elébe a Hajmeresztő Fodrászat alkalmazottai, talán túlságosan is unottan, morcosan fogadják vendégeiket. Szokatlan dolgok is történnek velük, de a nézőt nem érhetik meglepetések, megfosztottak minket attól, hogy gyanútlanul, nyitott lélekkel várjuk, hogy mit mesélnek nekünk a világról. Vajon célja-e a darabnak, hogy Shakespeare-i értelemben tükröt tartson a valóságnak, vagy egészen más célokat követ?  Isabel Czerny, a világhírű zongorista, aki a fodrászat fölött lakik, európai turnéra készül, ezért folyamatosan gyakorol, de – mint utólag kiderül – zongorajátéka egy részét magnóról halljuk, miközben a művésznőt meggyilkolják. Nem tudhatjuk, ki volt a tettes, de az biztos, hogy a jelen lévő hölgyek és urak közül való az illető, mert a rendőrség sejtette, hogy a hölgy életére törnek, ezért folyamatosan figyelte kívülről az épületet. A rendőrök a segítségünket kérik, hiszen mi szemtanúi voltunk mindannak, ami a gyilkosságot megelőzően történt a fodrászatban.

A nyomozótiszt kérdéseket tesz fel, a nézők próbálják felidézni a látottakat, a játszók tagadnak. Minél határozottabb a gyanúsítás, annál jobban igyekeznek tisztára mosni magukat. Vajon mire megy ki a játék? Ki fog derülni az igazság? De hát a nézők biztosan elárulják majd másoknak is a megfejtést, és a további előadásokon már mindenki tudni fogja, ki volt a gyilkos. Ha pedig úgy van kitalálva a történet, hogy senkire ne lehessen rábizonyítani a véres tettet, mi értelme ennek a sok találgatásnak? Kérdés kérdés hátán, és különböző irányba mutató felvetések széles skálája, mintha egy nagy zsibvásárban volnánk. És egyre inkább úgy tűnik, mintha valójában a közönségnek kellene jól teljesíteni ebben az előadásban, nem a színészeknek. Egyesek komolyan veszik a dolgukat, mindent megtesznek, hogy ötleteikkel segítsék a nyomozást, mások csupán figyelmes szemlélők, vagy kissé unottan várják, mi sül ki a vitából.

Próbálom felidézni az ókori görög színházról tanultakat, a játszók-nézők közösségét vallási ünnepeken, de nem azt érzem, hogy valamilyen közös szertartáson veszünk részt. Mi inkább szemben állunk a szereplőkkel, vitázunk velük banális dolgokról. Vajon sikerül-e eljuttatni oda a produkciót, ahonnan értelmet nyer ez az egész? Nézem a színészeket, Barabás Árpád korábbi kézdivásárhelyi előadásainak hangulatára, erejére, mélységeire gondolok, különös nyugtalanságot érzek. Itt ül egy teremnyi ember, és úgy beszélget a halálról, vérről, gyilkosságról, mintha az időjárást taglalná. Persze komédia és szilveszteri előadás, és bizonyára szereti is a közönség. Van egy határozott formája, a színészek teszik a dolgukat, de mi a tétje, mi a tanulsága ennek a történetnek? Látjuk-e magunkat benne, vagy csak az író körmönfont ötleteit látjuk?

Ha az Udvartér Teátrum oldaláról nézem az előadást, be kell vallanom, hogy létjogosultnak érzem, hisz rendkívüli közönségformáló erővel bír, implikálttá teszi a nézőt. A jó néző aktív, bátor, kész játszani, beleszólni, kitalálni, megnyilvánulni, a kézdivásárhelyi közönségnek pedig jót tehet ez a fajta a mozgósítás. Azt sem vitatom, hogy érdekes a produkció. Izgalmas arra figyelni, hogy hogyan reagálnak a színészek a nézők váratlan felvetéseire, milyen új energiák szabadulnak fel azáltal, hogy máshová kerültek a hangsúlyok, mint egy klasszikus előadásban. A közönséggel való kommunikáció irányítója Lung László Zsolt, akiben ezúttal sem csalódunk, de valójában a többiek is nagyszerűen játszanak, jól egyensúlyozva a szerep és a civil lét határán.

Mindenkinek van alibije, de végül mégiscsak leleplezik a tettest. És kiderül, hogy bármennyire szép munkát végeztünk, hiába fáradoztunk, mert nincs általános érvényű igazság ebben a történetben. Mindenkinek igaza lehet, minden szereplőnek és minden nézőnek. Valójában a számok döntik el, hogy merre billen a mérleg nyelve, mint a parlamentben.