A romániai lakosság most azzal az újszerű helyzettel szembesül, hogy az oly sokat emlegetett olaszországi vendégmunkásai nemcsak pénzt hoznak haza, hanem vírust is. Az Itáliából tömegesen hazatérők menekülése érthető: az ottani veszély és fenyegetettség ellen hazatéréssel próbálnak védekezni, akár azon az áron is, hogy esetleg megfertőzik itteni családtagjaikat is. Hazautazásuk jelzi a mindenkori otthon biztonságérzetét, de felveti azt a nehezen megválaszolható kérdést is, hogy helyesen cselekednek-e. Erre maguk az érintettek válaszolhatnak, ám ha az ország lakói évek, évtizedek során örültek az idegenben dolgozók pénzének, őket veszélyhelyzetben, akár fenyegetettség árán is illendő visszafogadni.

E helyzetben viszont a hazatérők elgondolkodhatnak azon, hogy a nyugati, jobb kereseti lehetőségek, az ottani életforma hosszú távon a legjobb megoldást jelenti-e számukra, családjuk és közösségeik számára. Talán lesznek olyanok, akik azt mondják, a kevesebb mégis több. Mert láthatják, a Nyugat ma már nem csupán magasabb életszínvonalat, hanem csökkenő biztonságérzetet is jelent, s nem csupán egy terjedő vírus okán.

Furcsa módon, mifelénk e napokban nem a dinamikusabb nagyvárosok, hanem a zártabb, elszigeteltebb kis közösségek lakói érezhetik magukat valamelyest nagyobb biztonságban. A nagyvilági trendekkel némiképp szembehelyezkedő, helyben élő, helyi erőforrásokat felhasználó emberek, friss hegyi levegőt lélegzők derűsebben nézhetnek az elkövetkező időszak elé, mint azok, akik zsúfolt térségekben laknak. Persze, a székelyföldiek nem élhetnek mindannyian elszigetelt hegyvidéki tanyákon, erre valójában kevesen is vágynak.

Magunk értékelése viszont sokunknak fontos. És a mostanihoz hasonló időszak erre is alkalmas, azaz ne csupán a Máramarosban, Temesváron felbukkanó újabb fertőzésekre pillantsunk aggodalommal, hanem arra is, ami ilyenkor látszik igazán: milyen jó olyankor, amikor nincs semmiféle fenyegetettség. Amikor valójában arra kellene figyelnünk, hogy önmagunkra, székelyföldi, erdélyi, romániai életünkre kissé derűsebben tekintsünk, magunkat ne csupán az örök fanyalgás és jajveszékelés tükrében lássuk. Mert igaz-e vagy hamis az az állítás, hogy rossz itt nekünk, de jó azoknak, akik kétezer euróért Észak-Olaszországban dolgoznak?

Igen, itt megaláznak, de ez szívóssá és konokká tesz; távol állunk azoktól a civilizáltnak vélt nyugati szabványoktól, amelyekről álmodunk, mégis, az újkori veszélyeztetettséget tekintve, nagyobb biztonságban élünk itt, mint amott. Nemcsak azért, mert hazánkfiai most éppen Nyugatról importálják e vírust, hanem mert noha térségünkben megszokott a nacionalisták izzadságszaga, térségünk mégis biztonságos. Béke van, nem jellemző az a sokrétű fenyegetettség, amivel másfelé szembe kell nézni. S arra, amink itt még van, érdemes azután is gondolni, miután elfeledjük a mostani vírusriadalmat.