Az írógépet azonban nem csupán ártatlan, biológiai tárgyú közlésekre lehetett használni, hanem például röpcédulák készítésére, vagy – a Szabad Európa Rádiónak címzett levelek révén –  „hazaárulásra” is. (Persze ezeket nem postán kellett küldeni, hanem baráti szívességként kockáztatni  a kicsempészést.) Nos, a román állam úgy találta, hogy az ellenséges szándékot legjobb a gyökerénél kiirtani, ezért írógépünkkel évente meg kellett jelennünk a rendőrségen, és a már untig ismert szöveget legépelnünk, átadnunk a felügyelő rendőrbiztosnak. Ezek a minták lehetővé tették a gép, illetve az azt használó személy azonosítását. (Akinek van vagy volt ilyen eszköze, az tudja, hogy valóban nincs két egyforma írógép, még ha a márkájuk azonos is.) A nyolcvanas években már sok embernek volt írógépe, de hogy ebből a nevetséges mintavételből volt-e valaha valami haszna az állambiztonságnak, azt nem tudom.

2. AZ ÖRÖK BŰNÖS. Kortársaim még emlékezhetnek a nyolcvanas évek egyre keményebb megszorításaira, különösen a magyar lakosság nyelvi jogainak szűkítéseire. Ezt annak idején a „Kettes Iroda” (Elena Ceauşescu irodája) rendelkezéseinek tudtuk be, mely számunkra ismeretlen okból gyűlölte a még mindig létező magyar kultúra jelenlétét az egyre „nemzetibb” Romániában. Fokozott volt az elutasítás a politikai börtönt viseltekkel szemben, és halmozottan, ha az illető magyar is volt.

A nyolcvanas években, de már az azt megelőző két évtizedben is a Kovászna Megyei Sportigazgatóság sakkszakosztályának elnöke voltam. Egyik nap látom, hogy az intézményt vezető elnök valamit mondana nekem, de mintha nehezen fogna hozzá. Aztán mégis – némi kerülővel – hozzáfog: – Te Attila, nagyon nehéz azt megmondanom neked, amit mégiscsak muszáj lesz. Tudod, hogy mi valamennyien kedvelünk, és jól is végzed a munkádat, gazdag a sportnaptáratok, sok a rendezvényetek, van is eredménye. Azt is tudod, hogy mindenben segítünk, a termet akármikor használhatjátok. (Kíváncsian hallgattam, ugyan mi kerekedik ki ebből? Talán prémiumra számíthatok?) Kaptunk egy hivatalos utasítást Bukarestből – tér rá a lényegre –, amely szerint azok, akiket elítéltek, nem lehetnek vezető beosztásban. – Semmi gond – felelem –, megértettem. – De ne haragudj, ez nem tőlünk függ – mentegetőzik. Azt csináljuk, hogy a sakkozók elnöke maradsz, de ezt nem hangsúlyozzuk. Így is lett. Semmi nem változott az ország egyre romló életvitelén és hangulatán kívül.

3. FELVONULÁS. Románia nemzeti ünnepeit nagy csinnadrattával kellett minden évben megünnepelnünk. Ilyenkor, hogy a „lelkes tömeg” látható is legyen, minden intézmény és vállalat kötelezően felvonultatta dolgozóit. A bizalmi gondosan ellenőrizte, hogy mindenki legyen jelen. Kiosztották a diktátort és nejét éltető jelszavakat és a zászlókat. Erről igyekezett mindenki lemaradni, de nem mindig lehetett. Ugyanis sem a piros, sem a háromszínű zászló nem volt vonzó számunkra. Ha már valakit sikerült elkapniuk, és kezébe nyomták a zászlórudat, megyénk magyarjai inkább vitték az egyszínűt. Külön gond volt a felvonulás végén visszavinni a zászlókat. Sokan a falhoz állították és igyekeztek haza, hogy a család máris mehessen a zöldbe pihenni, húst sütni, sört inni. Mert ez volt a nap valódi élménye.

Puskás Attila