Dr. Borcsa János irodalomtörténész Földi Istvánról írt emlékezését olvasva gondoltam, hogy szót ejtek árkosi Dancs Pálról (1912–1987) is, arról a néptanító-tanárról, aki Földi István (1903–1967) magyarországi évei alatt közvetlen munkatársa volt abban az áldozatos munkában, melyet a világháborút követő években vállaltak fel azzal a céllal, hogy iskolát teremtsenek a Dunántúlra telepített bukovinai székely családok gyermekeinek, hiszen ők a menekülés éveiben csak hellyel-közzel jártak iskolába.
Visszapillantó
Dancs Pálnak, a háborús idők hányatott életű tanítójának pályáját lányával, Antal Jánosné Dancs Klárával budapest-zuglói otthonukban sikerült feltérképeznünk.
Dancs Pál száznyolc évvel ezelőtt született Árkoson, 33 éve halt meg Budapesten. Tanulmányait az árkosi elemiben kezdte, majd a Székely Mikó Kollégium diákja volt. Kézdivásárhelyen tanítói képesítést szerzett. 1934-ben kihelyezték Bölönbe, 1935-ben lett Árkos tevékeny néptanítója. A bécsi döntés után Aknaszlatinára helyezték tanítónő feleségével együtt. A háború éveit katonaként töltötte, frontszolgálatra került, részt vett a felvidéki harcokban, mígnem csapatteste 1945-ben átállt, és így a hajmáskéri szovjet lágerbe került. Családja Árkoson, majd Kálnokon húzódott meg, de 1944. november 8-án értesítést kaptak: internálják a magyarországiakat. 1945. szeptember 24-én kiutasították családját a szülőföldjéről.
Dancs Klára
– Kérlek, Klárika, részletezd a kitelepítésetekkel kapcsolatos kálváriátokat.
– Édesapám 1945 júniusában szerelt le. Édesanyám novemberben Árkosra költözött Borodáné Régeni Piroskáékhoz, mi pedig nagyapáéknál laktunk Kálnokon. A front közeledett, hallatszott az ágyúzás, amikor szeptember 2-án megszületett öcsém a kálnoki nagyszüleim pincéjében. S mert értesítés jött, hogy internálják a magyarországiakat, szeptember 10-én reggel 6-kor hatnapi élelemmel és meleg ruhával a csendőrségen kellett jelentkezni. Amikor megláttak bennünket – két három és fél, egy másfél éves lánnyal és egy két hónapos csecsemővel –, bizonytalan időre felfüggesztették a kitoloncolásunkat. 1945 szeptemberében végül kiutasítottak minket. Dancs nagyapa vagont szerzett, elintézte, hogy tehervonatokhoz kapcsolva vigyenek Pestre. Bepakoltunk: tűzifa, élelem, nyulak, kecske, kakas, tyúkok, petróleumfőző. És mi. Elindultunk, senki nem tudta, meddig tart az út, mi marad meg a teli vagonból. Rákosrendezőn lekapcsoltak a tehervonatról. A háború utáni Budapesten katasztrofális helyzet fogadott: élelem nem volt, a beszerzés gondot jelentett. 1946. július elején Földi István – Pista bácsi – apámmal egyezkedett, aki vállalta a gazdaságot. Jó három hónap állt rendelkezésükre ahhoz, hogy az internátus, a gazdaság és az iskola működhessen. Pista bácsi és apám Tevelre költözött július közepén, két hétig szilván éltek, dolgoztak reggeltől estig. Augusztus közepén mi is követtük őket, teveli székely kisdiák lettem.
A teveli évek
– Az író és a jó pedagógus Földi István megkapta a megbízást a Vallási és Közoktatási Minisztériumtól egy bentlakásos, önellátó tanintézet megszervezésére. Apám vállalta a gazdasági igazgatói megbízatást, iskolagazdaságot működtetett Tevelen a Kőrösi Csoma Sándor nevét viselő Székely Tanintézetben. Ott bontakozik ki kiemelkedő jelentőségű nevelői munkája. Tevel után, mert később a tanintézetet megszüntették, Zombán lett iskolaigazgató, magyart tanított, onnan került egy fővárosi leányintézethez igazgatónak. Nyugdíjazása előtt Budapesten, Zuglóban a Telepes utcai általános iskola igazgatóhelyettese volt (1955), majd egy diákotthonban vállalt gondnoki állást. Hamvait 2002-ben az övéi, a Barabás család sírjába helyezték el az árkosi temetőben.
Látogatásunkkor színes szalmavirágcsokorral kerestük fel síremlékét, emlékezve arra, hogy február 2-án volt halálának 33. évfordulója. Családja, rokonai őrzik emlékét, őreá esetleg csak egykori árkosi tanítványainak gyerekei emlékezhetnek. A Csomakőrösön élő Debreczi Pálné Szász Irén helyi családkutató, valamit az illyefalvi gyökerű Dancs Árpád sepsiszentgyörgyi nyugalmazott tanár szerint is könnyen meglehet, hogy a háromszéki Dancsok (csomakőrösiek, illyefalviak és árkosiak) gyökerei éppen Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujában találhatóak, ahol tősgyökeres és ma is élő a família.
Dunántúli véreink között
Bukovinai véreinkre való emlékezés dolgában Ferencz Csaba és Fekete Réka kollégákkal Tevelre látogattunk Asztalos Zoltánnak, a bonyhádi székhelyű Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége elnökének hívó szavára, részt vettünk a székely tanoda alapításának 70. jubileumi ünnepségén. A Dunántúlon, Baranya, Tolna, Bács-Kiskun megyében is otthoniakra, mieinkre, csíkiakra, háromszékiekre és a hosszúra nyúlt vándorút végén otthonra lelt székely testvéreinkre találtunk. Az idő homálya kezdi betakarni az emlékezés szálait, és azt is, hogy bő hetven évvel ezelőtt jobbára háromszékiek vállalták, hogy magyar anyanyelvű külön iskolát, tanintézetet hoznak létre a kínokkal teli bolyongás és rengeteg megpróbáltatás után új hazára talált, hontalanná lett bukovinai székelyek gyermekeinek.
Asztalos Zoltán
Dancs Klára elmondta: édesapja másodszor is szoros kapcsolatba került a Kézdivásárhelyről emigrált Földi Istvánnal, majd a volt árkosi néptanító Derzsi Jánossal, és e sorok írójának örömére átadta Földi István visszaemlékezését, abból idézünk.
„1945 októberében levelet kaptam Budapestről dr. Bodor Györgytől (1904–1976), amelyben arra kért, látogassam meg. Beszélt a bukovinai székelyek jelenlegi helyzetéről, arról, hogy a Bácskából való kiűzetésük után mi lett a sorsuk (...). Gyurka röviden ismertette a tolnai és baranyai telepítés történetét. Nem hivalkodott, hogy ebben mekkora része van neki, hanem arról kezdett beszélni, hogy a bukovinai közel két évszázados élet, majd a hosszú hányódás után mennyi pótolnivalójuk van. Arra kért, gondolkozzam, miképpen lehetne a gyermekeik részére egy olyan iskolát szervezni, amelyben tudásukat gyarapítva megközelítenék az itt élő magyarokat, s hasznos tagjai lehetnének az újjáépítendő hazának.”
Földi István a lécfalvi gyökerekkel rendelkező Bodor Györggyel a helyszínre utazott. Bodor szemelte ki Tevelt, ahol a tömegesen kivándorolt sváb családok helyét zömében tömbszékelység foglalta el. Kapcsolatot teremtettek a helyiekkel, anyagi segítséget kértek a minisztériumtól, s munkához láttak: székely kitartással és következetességgel. A minisztériumi megbízatást 1946. július 13-án kapták kézbe, 100 millió pengőt a kezdetekre. Segítőtársa, apám melléje állt, régi sepsiszentgyörgyi kollégaként vállalta a gazdasági szervezést. Nemes célú küzdelmük sikerrel járt. Kijavításra szoruló régi épületekben konyhát, internátust hoztak létre, lányoknak-fiúknak külön, megoldották a tisztálkodási lehetőségeket. A falusi földbirtokosztó bizottságtól földet igényeltek, zöldségest alakítottak ki, ahol tavasz nyíltával a nagyobb gyerekek a tanárokkal együtt dolgoztak-gyakorlatoztak. Nem volt könnyű – emlékezett vissza Dancs Klára, aki a nyomorúságos esztendők ellenére is szépnek látja most is teveli iskoláskorát.
Sajnos, az életképes intézmény a változó politika áldozatául esett. 1949-ben túlzottan nacionalistának bélyegezték és feloszlatták. Méltatlanul rövid ideig működött, csupán három esztendeig, mégis nem kevés bukovinai székely gyermeket indított el az életbe, felvértezve tudással. Az iskola megmaradt Földi István vezetésével, akit Derzsi János váltott, miután Földi Istvánt Dombóvárra nevezték ki igazgatónak. Sokféle szempontból közelítették meg és dolgozták fel ennek a hányatott sorsú néprajzi-etnikai csoportnak a történetét, amely 1764 vízkeresztjén kezdődött Madéfalván, s melynek szerves része a teveli iskola története is.
Klárikáékkal és teveli új ismerőseinkkel öröm volt az egész napos együttlét és barátkozás. Egy esti emlékező szentmise után szeretettel öleltük át egymást Földi István fiával, dr. Földi Imre nyugalmazott pécsi sebészorvossal, aki gyerekkori emlékeit elevenítette fel a zsúfolásig telt iskolában, és akivel jelenleg is tartjuk a barátságot. Emlékeztünk azokra, akik önzetlenül foglalkoztak a tanulókkal: Derzsi Jánosnéra, a Vass családra, Klárika édesanyjára, Költő Irénre, Földi Istvánnéra.
A minap jutott tudomásomra, hogy Tolna-Baranyában minden székelyek lakta településen emlékeznek a madéfalvi veszedelemre és székely bálokat tartanak. A tolna-mözsi székely bál szervezői az Esztelnekről kitelepedett Kiss Géza vállalkozót, a tolnai Nemere Silvano Kft. tulajdonosát kérték fel a bál védnökének, aki ottjártunkkor feleségével együtt földijeiként, vendégeiként fogadott.
Utóhang
Derzsi János egykori árkosi tanítóra és fiára, Derzsi Bucira e sorok írója is emlékszik. Ők később csatlakoztak a teveli iskolaalapítókhoz – tudtuk meg Klárikától –, családja a Dunántúlon él, lánya Pécsen lakik, dr. Földi Imréék közelében. Dancs Pált, Klárika édesapját egy árkosi látogatása idején pillanthattam meg. Kötődött Árkoshoz, földi porai azért kerültek a község temetőjébe. Örvendtünk, hogy Földi István és Dancs Pál révén emberekhez méltó életre és megélhetési lehetőségre találtak a szomorú sorsú bukovinai székelyek a magyar Dunántúlon. Őrzik ma is hagyományaikat, énekeiket-táncaikat, viseletüket, s közülük sok közéleti személyiség is jeleskedik, többek között az a Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár, aki a közeli Bonyhádon született, és gyakran tesz látogatást nálunk, Háromszéken is.
Volt alkalma e sorok írójának megismerkedni sok-sok bukovinai székellyel. Tevelen is székely család panziójában töltöttük el éjszakáinkat, örvendeztünk borospincéjük láttán – a Dunántúlon a csíki-bukovinai eredetű székely is bortermelő lett. Székely népviseletbe öltözött asszonyaikkal a szekszárdi borfesztiválon ölelkeztünk... Madéfalván évente gyűl össze a székelység, de a dunántúliak sem feledkeznek meg soha a nagy tragédiáról.
