Előszeretettel aggatnak ránk különböző címkéket. Voltunk már magyarul beszélő románok, szeparatisták, hogy a durvábbakról ne beszéljünk. Vagyunk „nemzeti kisebbség”, „határon túli magyarok”, „a Fidesz által megvezetettek”, „potenciális Fidesz-szavazók”, akik biztosítják a Fidesz kétharmados győzelmét! Mit sugallanak ezek a címkék?
Egy ország határain belül, az ország lakosai közül tényleg kisebb népcsoportot képviselünk számszerűen. Egyetlen baj velünk, hogy meghaladjuk azt a kritikus tömeget, amely a többség segítsége, jóváhagyása nélkül, saját maga is érvényt tud szerezni érdekeinek, hallatni tudja a hangját. Míg a nem magyar nemzeti kisebbségek pozitív megkülönböztetés alapján küldik képviselőiket a parlamentbe, addig mi minden speciális jóváhagyás nélkül megválasztjuk őket. Valahogy tehát le kellene szorítani számunkat ezen kritikus tömeg alá. A „kisebbség” így már új dimenziót kap: kevesebb vagy, mint a többi, fogadd el, hogy csak megtűrnek. Esetleg egyéni jogokat elnéznek, de a közösségerősítőket már nem. Ezért üldözik szimbólumainkat, képviseleteinket. Valóban nem is kettős mérce, amit alkalmaznak a különböző jogi procedúrákban, csak arra szeretnének rábírni, hogy mondjunk le önazonosságunkról. A többiek, akik jóval kevesebben vannak, nem számítanak, nem érdemes rájuk különösebben figyelni... Mi azonban erőt mutathatunk. Amíg nem adjuk fel identitásunkat, nem hagyjuk el szülőföldünket, egységesen mondunk nemet a beolvasztási kísérletekre, nem sok lehetőségük van fellépni ellenünk. Megtehetjük mindezt, nem vagyunk bevándorlók, szülőföldünkön élünk.
A határok átrajzolásával a magyar nemzet egyes részei határon túlra kerültek. Csakhogy minden határnak két oldala van. Akkor ki is a „határon túli”? Mire is jó ez a „határontúlizás”? Ha egy társadalmat sikerül megosztani, a jelenlegi országhatáron túl élő közösségeket bűnbaknak kikiáltva könnyebb a kormánytól számonkérni az egyes intézkedések hiányát. Könnyebb a zavarosban halászni, ahol az egyén nem látja maga körül a közösséget. Az arányoktól függetlenül: ha egy forint a „határon túliakhoz” kerül, már meg is van az ok, hogy miért jut annál többször kevesebb egy fontosnak tartott célra. Hogy a jelenlegi magyar határokon kívül élő, a jelenlegi országhoz lelkileg is ezer szállal kötődő közösségek jelentős gazdasági és kulturális potenciált is jelentenek az „anyaországnak”, nem számít, mert a cél nem a konstruktív bírálat. Így nyer teljesen más értelmet a „határon túli” fogalom, így lesz belőle erősen megosztó címke. Nem számít, hogy a szavazatunk alig egy-két képviselői mandátumra elég, ha azt lehet mondani, hogy mi „betonozzuk be a Fideszt”. Ezért nem fogadjuk el a „határon túli” címkét sem. Ezt is megtehetjük, nem minden szolgáltatást kell az adott országtól megvásárolni, a határok ma már átjárhatóak.
Ha már létrehozták a „határon túli magyar” fogalmát, akkor kell lennie „anyaországi magyarnak” is. Azok, akiknek egy része adót is fizet, szolgáltatást, terméket vásárol, biztosítja az összes magyar jólétét, és ezért jogot formál arra, hogy megmondja, mi a jó mindenkinek, mit adhat és mit várhat el. Így lesz teljes a társadalom megosztása. Még akkor is, ha a közösség túlnyomó többsége nem kér belőle.
Szerencsére ez sem megy olyan simán, a közösség több mint kétharmada nem vevő erre a megosztásra sem. Így tehát nem tekintjük magunkat sem „kisebbségnek”, sem „határon túlinak”, szerintünk „anyaországi” sincs, mindenki egyszerűen csak magyar. És annak is maradunk.
Szakács Béla, Sepsiszentgyörgy
