Az Egyesült Államok űrprogramja kétségtelenül azon 20. századi projektek közé tartozik, amelyre joggal lehetnek büszkék az amerikaiak. Egy jól körülhatárolható területen keltek versenyre a Szovjetunióval, és látványos győzelmet arattak. A sikert általában azok az űrhajósok testesítik meg, akik az életüket kockáztatva hódították meg a kozmosz addig elérhetetlen területeit. De a sikerben nemcsak nekik volt részük, hanem azoknak is, akik a háttérben dolgoztak azért, hogy minden a pontosan kiszámolt helyére kerüljön. A korai időkben ehhez „emberi számítógépeket” kellett alkalmazni, akik gyakran olyan társadalmi csoportból érkeztek, amelyek abban az időben semmilyen megbecsülést nem élveztek. A Múlt-kor történelmi magazinból átvett írásunkkal többek között a nemrég, 101 éves korában elhunyt Katherine Johnsonra emlékezünk.
Eleven számológépek
Ha felidézünk egy tetszőleges űrutazásról szóló filmet vagy könyvet, akkor abban alighanem találkozunk a számítógépekkel vagy a számítástechnikával. Csakhogy a számítógép a tudomány történetében meglepően késői találmány, a gépi eszközökkel történő számítások még a huszadik század első felében sem álltak a kutatók rendelkezésére. Helyette úgynevezett „emberi számítógépeket” alkalmaztak, akik a tudósok számára elvégezték a bonyolult számolási műveleteket. A Harvard Observatory például nőket alkalmazott a csillagászati megfigyeléshez szükséges számolások végrehajtására, és a csillagok osztályozására. Emberi számológépek álltak a legtöbb általunk ma is használt trigonometriai vagy logaritmustáblázat mögött is. Nemcsak egyetemek és kutatóintézetek alkalmazták őket, hanem olykor magáncégek is.
Ebben a munkakörben a világégések idején előszeretettel alkalmaztak nőket. Különösen a második világháború alatt „fogytak el” a sorozás miatt a férfiak. A nők számára a tudományos pálya akkoriban még igen zártnak bizonyult, viszont ha számolásra szerződtek, akkor nagyobb esélyük nyílt tudományos munkát végezni. A második világháborút követően a NASA elődje, a NACA (National Advisory Committee for Aeronautics) szintén alkalmazott emberi számítógépeket, hogy az elektronikus eszközeiket kisegítsék. (Ne feledjük el, hogy az első számítógépet, az EDVAC-ot, amely a Neumann János által lefektetett elvek alapján működött, csak 1952-ben helyezték üzembe). Az emberi számítógépek között pedig nemcsak nők akadtak szép számmal, hanem feketék is.
A kétféle előítélet
Talán közülük is a leghíresebb Katherine Johnson. Katherine Coleman néven látta meg a napvilágot az Egyesült Államok egyik legkonzervatívabb államában, Virginiában. Ott, ahol a nők szavazati jogának bevezetését egészen 1952-ig halogatták. Afroamerikai nő lévén kétszeresen is hátrányos helyzetben volt. Noha a családjában negyedikként született, tanár édesanyja és farmer édesapja nagy figyelmet fordított gyermekeik taníttatására. Olyannyira, hogy amikor kiderült, hogy a lakhelyükön nem találni olyan középiskolát, amely feketéket is felvett volna, az egész családdal együtt átköltöztek egy másik megyébe.
Katherine matematikai tehetsége már fiatalkorától világossá vált a környezete számára, és szerencsére komoly támogatást kapott a tanáraitól. Tizennégy évesen fejezte be a középiskolát, a diplomáját pedig summa cum laude szerezte meg. Tizennyolc évesen ő maga is tanári pályára lépett, emellett azonban gyermeke is született, és harmadik afroamerikaiként az Egyesült Államok történetében doktori fokozatot szerzett.
Noha kutató matematikus szeretett volna lenni, ragyogó tehetsége ellenére Katherine Johnson helyzete korántsem volt egyszerű. Feketeként és nőként kellett egy olyan közegben érvényesülnie, amely előítélettel viseltetett mindkét irányba. Végül egy családi összejövetelen hallott először arról, hogy a NACA matematikusokat keresett. Kezdetben egy női technikusokból álló csoportban repüléssel és navigációval kapcsolatos számításokat végeztek és lezuhant repülőgépek fekete dobozait elemezték. Mindezt azonban úgy, hogy a végső jelentésből kihagyták a női közreműködők nevét. Később azonban egy kollégája belátta, hogy ez nem mehet így tovább, feltüntette a nőket a jelentésekben. Ezt követően Katherine-t és egy társát „kölcsönvették” egy másik projekthez, amelyben csak férfiak dolgoztak, ám ott olyan jól teljesítettek, hogy nem küldték vissza őket a technikusok közé. Mire beindult az amerikai űrprogram, Johnson és társai nélkülözhetetlenné váltak.
Ez persze nem jelentette azt, hogy nem kellett megküzdenie a helyéért, volt rá példa, hogy a diszkriminációját törvényre hivatkozással és asszertív kommunikációval kellett ellensúlyoznia. Az űrprogramban a repülőket érő széllökések hatásaival foglalkozott, illetve ezek csökkentésén dolgozott, később pedig a rakéták röppályáival kapcsolatban végzett számításokat. A NASA olyannyira bízott benne, hogy a számítógépek használatának bevezetése után rendre őt bízták meg azzal, hogy vizsgálja felül az eredményeket. Amikor 1962-ben John Glennt Föld körüli pályára küldték, az űrhajós addig nem akart felszállni, amíg Katherine Johnson át nem számolta a küldetés paramétereit. Jelentős szerepet játszott az Apollo–11 sikeres küldetésében is.
Számolástól a programozásig
Dorothy Vaughan vele párhuzamosan futott be komoly karriert a NACA-nál, majd később a NASA-nál. Ő is summa cum laude végezte el a matematikát 1929-ben, és szintén tanítani kezdett, noha Katherine Johnsonhoz képest sokkal jobb körülmények között élt a férje családjának köszönhetően. A Langley Research Centerben kezdett el dolgozni 1943-tól. A Langleyben – Virginia állam törvényei miatt – két csoport tevékenykedett, amelyet a működési területükről keletinek és nyugatinak neveztek el. A West Area Computers kötelékében dolgoztak az afroamerikai nők, akiknek más mosdóba és más kantinba kellett járniuk, mint a fehéreknek. Dorothy Vaughan először ideiglenes jelleggel, később állandó megbízással lett a csoport vezetője 1949-ben. Feketeként ő volt az első, aki ezt a pozíciót betölthette.
Amikor látta, hogy a számítógépek bevezetése veszélyezteti az ő és a beosztottjai munkáját, autodidakta módon megtanult programozni. (Ebben az időben afroamerikaiak számára nem nyílt ilyen képzés). Sőt, a többieknek is megtanította a programozást és a FORTRAN-t, így ők is megmaradhattak a munkahelyükön. Amikor a NACA-ból 1958-ban NASA lett, a korábbi szegregált munkavégzést is felszámolták. A fekete munkatársak pedig átkerültek az Analysis and Computation Division nevű részlegre, amely már nem szegregáltan működött.
Johnson is egy ideig Vaughan csoportjában dolgozott, de végül más területre kerültek. Míg Johnson a repülési számításokkal foglalkozott, Vaughan az elektronikus számításokban és a programozásban mélyedt el. Vaughan végül 1971-ben vonult vissza a NASA-tól.
A NASA első fekete női mérnöke
Mary Jackson élete sem volt fordulatoktól mentes. Noha 1942-ben fizikából és matematikából diplomázott a Hampton Egyetemen, és később középiskolásoknak és egyetemistáknak tartott különórákat, mégsem jutott előrébb a szakmájában. 1943-tól könyvesbolti eladóként, később recepciósként és könyvelőként dolgozott. 1951-ben került a Langleyhez a többi női számoló mellé. 1953-ban Kazimierz Czarneckinek, a NACA repülőmérnökének a biztatására kezdett továbbtanulni, mivel csak felsőfokú végzettség megszerzése után léptethették elő mérnökké. Ám az esti képzésen nem vehettek részt feketék, ezért Mary Jackson petícióval fordult Hampton városához, hogy engedélyezzék a részvételét. Miután az engedélyt megkapta, és sikeresen elvégezte a tanfolyamot, ő lett a NASA első fekete női mérnöke.
Munkája során elsősorban a szélcsatornában folytatott kísérletekkel dolgozott. Nagy szerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államokban hatékonyabb repülőgépeket tudtak kifejleszteni. Számos tudományos publikáció fűződik a nevéhez, közülük többet is mentorával, Kazimierz Czarneckivel közösen jegyzett, akinek a kezdeti segítségéért rendkívüli hálás volt. Czarnecki nyugdíjazási partiját is ő szervezte meg.
Miután látta, hogy ennek ellenére sem tud előrelépni, 1979-ben egy újabb váltásra szánta el magát: a mérnöki pályát otthagyva a Langleyben egy másik állást pályázott meg. Ennek keretében az utánpótlást segíthette, és a következő generáció női matematikusainak, mérnökeinek és tudósainak alkalmazásán és felkészítésén dolgozott.
Hármuk (és a többiek) története tulajdonképpen a történelem árnyékában maradt egészen addig, amíg Margot Lee Shetterly fel nem fedezte a tevékenységüket az utókor számára. 2016-ban A számolás joga címen nagy sikerű hollywoodi film is készült az életükről írt könyvből.
