Mert önmagában az, hogy a parlamentnek utolsó pillanatban mégis sikerült felkennie a régi-új kormányt (egyértelműen a kényszer hatása alatt), Klaus Iohannis államfő pedig megható szavak közepette kihirdethette a szükségállapotot, mit sem ér, ha sokan továbbra is falra hányt borsóként kezelik az óvintézkedéseket, szigorításokat, és energiájuk nagy részét ezek kijátszására használják fel, vagy éppen a bátorság és felelőtlenség nevében figyelmen kívül hagyják. Sajnos az elmúlt hetek eseményei tükrében – és itt nem csak az Olaszországból rohamszerűen hazatérők különböző húzásairól van szó – biztosra vehetjük, hogy továbbra is akadnak még olyan polgártársak, akik fittyet hánynak majd mindenre, a mi feladatunk viszont, mindannyiunké, hogy az ilyenek lehetőleg elenyésző kisebbséggé váljanak.

Ha már a román politikum egy elég széles körének sikerült az elmúlt héten is végtelen cinizmusról, nemtörődömségről, kivagyiságról tanúságot tennie, bőven elősegítve a közveszély növekedését, majd a hétvégén végtelen képmutatással hirtelen megmentőként tetszelegniük, legalább mi bizonyítsunk, hogy egyértelműek számunkra a megfontoltság, felelősség és a szolidaritás fogalmai. Túlzásnak tűnhet némileg, de az elkövetkező hetekben bizony az egész társadalom vizsgázik, és ez alkalommal az elfogadható minősítés nem elegendő, sőt, még a jó sem garancia, de a legkevesebb, mi elvárható. Nehéz, de kibírható időszak előtt állunk, legyen ez a fő vezérfonál mindannyiunk számára. Reméljük, hogy a döntéshozók is végre észbe kaptak, a szükségállapot ténylegesen arról szól majd, amit jelentenie kell, nem csak hangzatos intézkedésekkel, de azok kőkemény betartásával, betartatásával. A személyes felelősség mellett ugyanis utóbbi is elengedhetetlen, hiszen mint tudjuk, az ördög nem alszik, és a hanyagság az egyik legnagyobb ellenség.

Tagadhatatlan, hogy a lemondások időszakát éljük, életünk több megszokott elemétől kell most időszakosan megválnunk, ám ezt most magunkért és szeretteinkért tesszük, nem azért, mert valakik, valahol kedvtelésből kitalálták és ránk kényszerítik, mert nekik úgy tetszik. Elsősorban rólunk szól, arról, hogy egyénenként és közösségként képesek vagyunk-e elegendő akaratot és emberséget felmutatni, megtenni a szükséges erőfeszítéseket. Felelősöket keresni, egymást ostorozni, válaszokat keresni, elméleteket gyártani ráérünk, ha elmúlt a vész, sajnálni pedig csak azt érdemes, amit nem tudunk visszahozni, megismételni.