Apropó, másolatok. 1989 előtt létezett mifelénk egy stúdiónak nevezett műintézet, ahol barátságos áron bármiféle zenét átmásoltak kazettára, magnószalagra. Azaz nem éppen bármifélét, csupán a stúdióban meglevőeket. És ott néha „becsúszott” olyan is, amit a hatalom nem nézett jó szemmel. Apró kis ékecskék voltak ezek a rendszer falában, de feszegették szerkezetét. Hogy végül nem a zene okozta a kommunizmus összeomlását, más kérdés. Miként az sem tartozik ide, hogy ezek a stúdiók – melyek később, a rendszerváltás után is sokáig működtek még – milyen törvényi háttérrel sokszorosíthatták a jogdíjköteles zenei anyagot.

Vegyük hát sorra a magyarországi mikrobarázda-mappákat. Népzenei korongot tartalmazó egy akad csupán közöttük, A kanyargós Tisza mentén... című lemez kiadási évét nem tudja a Google, de az egyik előadó diszkográfiájánál megjelenik, hogy egy 1960-as felvétel másolata található a korongon. A bakelit a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) kiadásában, a Qualiton márkanév alatt jelent meg – ez volt az MHV operett, nosztalgia, kabaré és magyarnóta felvételeinek a kiadója, míg a Hungaroton márkanév a komoly- és népzenei lemezek borítójára került fel. 

A lemezborító-gyűjtemény magyarországi kiadású darabjainak műfaji változatossága nem oly nagy szórású, mint a romániaiaké. Az egyetlen magyarnóta-korongot két gyereklemez követi, majd könnyűzene zárja a sort. Az Álmodik az állatkert az azonos című természetfilm hanganyagát tartalmazhatta, a filmet 1985-ben mutatták be, a lemez is abban az évben látott napvilágot a Hungarotonnál. Története – a filmé mármint – egyszerű: az állatkert éjjeliőre (Garas Dezső alakította) egy hatéves kisfiúnak mesél az állatok szabad világáról, vadonbeli életmódjukról. Semmi áthallás, csak egyszerű történetek. Akik annak idején látták a filmet, szívesen újranéznék és legfőképp megnézetnék gyermekeikkel: a beírások szerint sokkal jobb volna, ha ezen nevelkednének, mint a mai rajzfilmeken.

A Roller együttes 1985 és 1989 között működő, gyermekeknek szóló saját dalokat és megzenésített verseket játszó zenekar volt. Második albumuk címe volt a Roller, alcíme szerint (nem) csak gyerekeknek szánták az 1987-es kiadású korongot.

A könnyűzenei lemezeket ismételten időrendi sorrendbe helyeztem. Legrégebbi közülük Koncz Zsuzsa Ne vágj ki minden fát! című, a Fonográf zenei kíséretével felvett korongja, érdekessége, hogy a lemeztartóként is szolgáló belső borítón minden információ – a lemez címétől a dalok címén át az előadók nevéig és a műszaki adatokig – orosz nyelven is fel van tüntetve. Az MHV a Pepita márkanévvel adta ki a lemezt 1975-ben: ez a márkanév, mint a Bravó vagy Krém is, a csupán belföldi eladásra szánt, magyar könnyűzenei előadók albumainak kiadására jött létre az MHV-n belül – bár az, hogy Koncz Zsuzsa lemezén orosz felirat is található, arra utal, hogy a bakelitet a Szovjetunióban is értékesíteni kívánták. Ki tudja, talán a messzi Szibériában épp a lemez címadó dalát hallgathatta álmodozva esténként Szerjozsa, miután az egész napi favágás után vodkával kúrálta fáradt tagjait...

A Fonográf nem csak Koncz Zsuzsa kísérőzenekaraként szerzett hírnevet, saját dalaik legalább annyira keresettek voltak a magyar pop-rock zenét kedvelők soraiban. Az Illés, a Tolcsvayék és a Trió zenészeiből alakult együttes „megörökölte” Koncz Zsuzsát, bár ez is a korra jellemző módon történt: Szörényi Levente egy későbbi visszaemlékezésében mesélte el, az MHV nevű szocialista monopólium nagyfőnöke, Erdős Péter azt mondta neki a zenekar alakulásakor, ha a továbbiakban ők kísérik Koncz Zsuzsát, akkor a Fonográf számíthat lemezkiadásra. A visszautasíthatatlan ajánlatnak (értsd: zsarolásnak) engedve, a Fonográf készítette el 1974 és 1981 között Koncz Zsuzsa valamennyi lemezét, de 1974-től saját dalaikat is kiadta az MHV, a lemezborító-gyűjteményben levő FG–4-et például 1976-ban. Amúgy a zenekar a hármas TTT-listán a támogatott kategóriába került, nemcsak a lemezkiadás terén, hanem lehetőséget kaptak arra is, hogy Európában, Ázsiában koncertezzenek, sőt, még Kubába is eljutottak.

Igen, a három T. A Magyar Népköztársaságban minden művészeti terméket a Tiltott, Tűrt, Támogatott kategóriák egyikébe sorolt a cenzúra gyakorlata. A három T rendszere Aczél György mindenható kultúrpolitikus nevével kapcsolódott össze, holott ennek egyszerűbb, csupán a támogatásra és a tiltásra szorítkozó változata már a fiatal Szovjetunióban feltűnt, onnan vette át, mint annyi más „jó példát” is, a második világháború után a szovjet befolyási övezetbe került szocialista országok mindenike. Aczél elvtárs csupán finomított a módszeren, a támogatott és tiltott kategóriák mellé bevezette harmadiknak a tűrt fogalommal meghatározott, pontosan körül nem határolható csoportot: az ide sorolt alkotók – íróktól képzőművészeken át a zenészekig – soha nem tudhatták, a tiltott vagy a támogatott kategóriába kerülnek-e. A döntés nem az ő kezükben volt, a hatalom kénye-kedve szerint alakította sorsukat: ritkábban a támogatott, legtöbb esetben a tiltott alkotók listájára kerültek.

Időben az Edda Művek második nagylemeze következik, 1981-ben adta ki az MHV, Pepita márkanévvel. Az ős vagy bakancsos Edda-kedvelők számára minden bizonnyal ez AZ Edda-lemez: ezen találhatóak legjobb dalaik, bár azt a nagyközönség nemigen tudta, hogy az Engedjetek saját utamon című szerzeményüket, akárcsak első nagylemezük esetében, ezen sem engedte kiadni a cenzúra. Az Edda számos zenei erénye mellett azért is fontos számunkra, mert az egyik első zenekar volt, amely az 1989-es rendszerváltás után erdélyi turnéra indult. Sepsiszentgyörgyön 1990. november 2-án léptek fel, nem emlékszem, hogy koncertjük bármiféle galibát is okozott volna. Nem úgy a pár nappal korábbi marosvásárhelyi fellépésük: október 31-én a terembe be nem jutott Edda-rajongók az elmaradt élmény miatt kissé hangosan tiltakoztak, ablakok is betörtek, de végül is semmi rendkívüli nem történt, csupán annyi, amennyit egy rockkoncertről helyhiány miatt lemaradt tömeg minden hasonló esetben tesz. Az Edda megígérte, november 5-én újabb koncertet ad Marosvásárhelyen, ám ezt a hatóságok betiltották. A helyi Cuvîntul Liber újság ugyanis egy november 3-án megjelent cikkében a rajongók elégedetlenségét románellenes tüntetésnek állította be, ezt a hazugságot minden ellenőrzés nélkül átvette az Adevărul, majd – szintén anélkül, hogy az információ valóságtartalmát ellenőrizte volna – egy román szenátor is felszólalt a parlamentben.

Alig fél évvel voltunk a marosvásárhelyi fekete március után, a rágalmazás, az uszítás a szélsőséges (és nemcsak) román politikusok eszköztárának jelentős részét képviselte. Cifra volt az élet akkoriban Székelyföld szellemi központjában, Marosvásárhely frontvárossá vált (gyakorlatilag azóta is az), a rend őrei pedig a hatalom kiszolgálóivá váltak. Jó példa erre egy történet: az elmaradt Edda-koncert okán a nyilvános térbe bekerült álinformációk valóságtartalmának kiderítéséért a Népújság két szerkesztője, Mózes Edit és Karácsonyi Zsigmond este fél tíz körül szétnéztek a város központjában. Néhány lézengő járókelő volt csupán az utcákon, a prefektúra előtt viszont kilenc egyenruhás rendőr álldogált. A két újságíró tőlük szándékozott megtudakolni, volt-e rendbontás az Edda-koncert alatt, bemutatkoztak, igazolták magukat, az egyenruhások azonban nem épp a legszalonképesebb szóhasználattal elküldték őket „az RMDSZ-etekhez”. Karácsonyi lefényképezte a rendőröket, ami nekik nagyon nem tetszett, egyikük rákiáltott: Állj, vagy a lövök!, és a dolgot futásra fogó újságíró után eredt nyolcadmagával, az egyetlen ottmaradt rendőr meg Mózes Editet ragadta galléron. A rendőrök végül utolérték Karácsonyit, gépéből kivették a filmet és összetépték. Hát ilyen idők voltak. Ízlelgettük a demokráciát, a szabad világot... Amúgy az a bizonyos Cuvîntul Liber-beli cikk a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Cuvîntul Nou nevű, azóta jobblétre szenderült napilapban is megjelent. Aláírás, forrásmegjelölés nélkül. De hát ezek már a politikai érdekekkel összefonódó újságírás szépségei, megjegyzés nélkül lépjünk át felettük.

1982-t írunk, ekkor jelent meg a Karthago Ezredforduló című korongja. Az alig három éve alakult együttes rövid idő alatt vált a magyar rockzene legnépszerűbb zenekarává, Requiem című dalukkal nemcsak a fiatalok millióinak szívébe lopták be magukat, hanem 1983-ban megnyerték vele a Nemzetközi Táncdalfesztivál nagydíját is. Ez a siker egy osztrák lemeztársasággal való szerződést eredményezett, az ott kiadott Requiem című bakelit Ausztriában aranylemez lett. De nem hiába tarja a közmondás, hogy saját hazájában senki sem lehet próféta: a Requiem című nagylemezt ugyan nem tiltották be Magyarországon, de nem is engedték reklámozását. A már említett Erdős Péter, az MHV megfellebbezhetetlen döntéseket hozó, szabóinasból lett popcézára szerint ugyanis a mindenki által dúdolt sláger könnyűdrogos, pszichedelikus élmények reklámozása, ez pedig a szocialista erkölccsel összeférhetetlen. A valóság az, hogy az a fiú, aki az együttes 1981-es székesfehérvári koncertjén meghalt, és akinek emlékére írta Szigeti Ferenc a dalt, gyógyszer- és alkoholfogyasztás miatt kapott szívrohamot.

Visszatérve a lemezborító-gyűjteményre: korábbi gazdájának nagy kedvence lehetett az Ezredforduló, a mappának ugyanis csak a hátoldala maradt meg, az is nagyon viseltes állapotban. Szélein celluxszalag maradványai jelzik, hogy többször is próbálkoztak a két fél egyben tartásával – sikertelenül. Sepsiszentgyörgyön a Karthago a 2016-os Szent György Napokon lépett fel, koncertjük ihlette a városünnepről szóló, akrosztichonban megírt összefoglalómat: a sorok első betűinek összeolvasásából a zenekar egy másik nagylemezén, a Senkiföldjén megjelent Csak a zene szól című daluk egy részlete – Nem szólok, úgyis minden mást jelent kimondva/ Minek beszéljek, jobb a csend – jön ki. Nyilván, a 2016-os Szent György Napok nem emiatt maradt meg emlékezetünkben: hanem azért, mert ez volt az egyetlen alkalom, mikor a városünnepet nem tűzijáték, hanem lampioneregetés zárta. Azok a régi, szép idők – dal és könyv is viseli e címet, és mi is így sóhajtunk fel, ha valamit visszavágyunk. Nagy Feró előadásában ez a vágy – illetve annak ellenkezője – Azok a boldog szép napok címmel jelenik meg – és máris a következő lemezborítónál tartunk. Az 1985-ös kiadású Budapesti Rakendroll című korong igazi egyveleg: énekel rajta Komár László és a Dolly Roll, Zorán és Nagy Feró, és még néhányan, akiknek a neve – számomra – nem sokat mond. E lemez vagy inkább lemezborító érdekessége, hogy a gyűjteményben levők közül ezen tűnik fel először az Omega stúdió neve és a Favorit márkanév. Pedig az Omega jóval korábban, 1981-ben kezdett üzleti vállalkozásba: a nyugatról hazahordott berendezésekből stúdiót rendeztek be, ahol az MHV stúdióénál jobb minőségű hangfelvételeket rögzítettek. A lemezkiadás azonban továbbra is az MHV kizárólagos joga maradt, az Omega-stúdióban készült felvételek megjelentetésére találták ki a Favorit márkanevet. Ugyancsak az Omega-stúdióban rögzítették Faragó Judy István Ezüst gitár című nagylemezét is, 1986-ban jelent meg szintén Favorit márkanévvel – és ezzel a gyűjtemény darabjai el is fogytak.

Világszerte népszerűek a lemezborítókból szervezett kiállítások, akár művészi értékük bemutatása, akár a mögöttük levő történetek felelevenítése céljával szervezik azokat. Egy jó válogatás nemcsak zenetörténeti kalandra invitálja a látogatót, hanem kortörténet is, a keleti blokkban meg arról is szól, hogyan avatkozott bele a hatalom még a zene világába is. A véletlen birtokomba került mikrobarázda-mappák belőlem ezt az időutazást váltották ki.