Kemény leckét kaptunk, rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk vele. Bármilyen ijesztőnek tűnik ez az egész, bennem egyre nagyobb és nagyobb a kíváncsiság. Lehet, hogy nem vagyok teljesen normális (eddig is volt valami sanda gyanúm ezzel kapcsolatban), de izgatottan figyelem magam, és mindenkit, hogy mit hoz ki belőlünk ez a nyakunkba szakadt, szinte felfoghatatlan történet. Milyen új szerepekben találjuk majd magunkat, miként alakul, alakítjuk a sorsunkat, mit fogunk magunkhoz venni vagy éppenséggel lerakni végre. Nem mindennapi történet, tele van ismeretlennel, veszéllyel, kiszolgáltatottá, már-már tehetetlenné válunk benne, komoly veszteségekkel teljes. Mégis...

Nem az én fejemben fordult meg, és nem én fogalmazom meg először, hogy mindenek ellenére talán valami újnak a kezdete is lehet. Természetesen, amint a végére értünk. Még nem tudjuk, hogy mikor, és hogyan, de miután fenekestől felfordul minden, megtépázva, de talán más irányokból, másként indulhatunk neki a következő történeteknek. Ha...

Tényleg kíváncsi vagyok, nagyon is. Figyelek, ma például azokon a helyeken, ahol megfordultam. Pár napig megtehettem, hogy ne menjek ki a házból, de ma muszáj volt kilépnem az ajtón. És akkor már egy kalap alatt megpróbáltam több mindent elintézni, jártam orvosi rendelőben (semmi pánik, csak a szokásos recept), postán, gyógyszertárban, piacon, üzletben, közköltséget fizettem, ilyenek. Mindaz, ami máskor több napra leosztódik. De felelősségteljesen ma mindent letudtam, hogy ne kelljen otthonról elkoslatnom. Megszűnt a kezdeti őrület, eszeveszett nyüzsgés, rámolás. Mindenhol szervezettséggel, türelemmel, megértéssel találkoztam. Igaz, hogy sehol nem tolongtak az emberek, mégis az a pár lézengő mintha alázatosabban, figyelmesebben viselkedett volna a megszokottnál. Vagy csak én akartam ezt látni? Érezhető volt a megszeppentség.

Hogy ki mivel kerül ki a mostani történetből, az a jövő titka. Nem szeretnék azok bőrében lenni, akik ebben a helyzetben is az üzletet keresik, és meg is találják, de ez az én dolgom... Háborúk idején, tömegkatasztrófák alatt, amióta a világ világ, volt már rá példa, hogy amíg az egyik ember életet mentett, a másik fosztogatott. Nincs ez másként most sem. Pedig nem akármilyen történetbe cseppentünk. Mindenek ellenére tele van lehetőségekkel. Észrevesszük, és kezdünk velük valamit? Vagy maradunk az értelmetlen veszteségekkel? Mert igenis, hiszem, hogy ebben a rémtörténetben mégiscsak ott bujkál valami jó...

Lehet, hogy tényleg nem vagyok normális?