Fölmentem az emeleti gyűlésterembe. Valaki hangtölcsért adott a kezembe, hogy az ablakból szóljak azokhoz, akik a székház előtt, a téren tájékoztatást, eligazítást vártak tőlem, tőlünk. Talán tízvalahány perces mondandómat részint helyeslés, részint rosszallás fogadta. Nagyjából arról szóltam, amit a rádiónak szánt felhívásban is papírra vetettem. Csitító, nyugalomra intő szavaimra sokan felmordultak.
A jogos felháborodáson nem csodálkoztam. Azok az emberek látták, egyesek saját bőrükön tapasztalhatták, mit műveltek a városban a vatrások. Mégis azt kellett többször is hangsúlyoznom: szervezett, gyilkos szerszámokkal fölfegyverzett bandák provokálnak. E mostani állapotunkban ki kell térnünk az útjukból. Csupasz kézzel kerültünk szembe sokszoros túlerővel.

Időt is kértem az egybegyűltektől, mondván: az RMDSZ megyei vezetőségének közös határozat alapján kell tisztáznia, mi lehet a józan és eredményes cselekvés a váratlan támadások visszaverésére. Azt, hogy határozatunk nem helyben született meg, azonnali cselekvést hirdetve: bizonytalankodásnak, érthetetlen passzivitásnak vélték. Jómagam pedig egyszemélyes döntésként nem közölhettem velük, hogy szövetségünk sztrájkra fogja fölszólítani a város munkásságát. De ha lett volna is ilyen határozat: annak időnap előtti meghirdetése csakis a pogrom szervezőinek kedvezett volna. Minden lehetőségük megvolt ahhoz, hogy még 19-én este riasszák az üzemek román igazgatóit, mozgósítsák a román munkásokat a magyar munkások ellen.

Amikor a hangtölcsért a kezembe vettem, hogy higgadtságra, békés hazamenetelre szólítsam föl sors­társaimat, mondandómat az a húsz perccel korábbi közlés határozta meg, miszerint a garázda csoportok már elvonultak a város központjából. A nyomukban beállt csöndet, csalóka nyugalmat én is észlelhettem.
Ezután elkezdtünk tanácskozni. Húszan-harmincan lehettünk. Ám lehet, hogy kevesebben. Úgy látszott: az ígéretnek, hogy a teendőket alaposan megbeszéljük, eleget tehetünk.
Nem így történt.

Valakinek épp azt próbáltam kifejteni, hogy legfőbb gondunk a vérontás elkerülése, amikor kiáltást hallottunk:
– Itt vannak!
Mindannyian az ablakokhoz tódultunk.
Botokat, láncokat, baltát lóbálva román férfiak csapata rohant fölfelé a Bolyai utcán a székház felé. Vérfagyasztó volt az üvöltésük, szuronyrohamra emlékeztető, fanatikus elszántságuk. Aki útjukba került, feladhatta minden reményét. Aki naiv módon, emberi szóval fordult hozzájuk: mi történt, emberek? – mintha megvadult elefántcsordát faggatott volna.
Rátámadtak a székház előtt várakozó magyarokra. Talán közülük kerültek ki a pogrom legelső sebesültjei. Nem kegyelmeztek az asszonyoknak, a gyermekeknek sem.
Akik már nem menekülhettek el, behúzódtak a kapu alá, majd azután a székház termeibe. Vesztükbe futottak.
Néhány perc alatt kiderült, hogy a támadók legfőbb célpontja az RMDSZ székháza. Miután a kapu előtt békésen nézelődő magyarokat agyba-főbe verték, szétkergették, ostromra készülődve egybegyűltek, vezéreik újabb utasításait várták.

Lezártuk, elbarikádoztuk az ajtókat, és megállapítottuk, hogy egyebet semmit nem tehetünk.
Bukarest tudta, mi történik a városban. A kormány tudta, mi történik a városban. Az államelnök tudta, mi történik a városban. Éppen ezért: senki sem mozdította az ujját érettünk. Nem áll módomban megszólítani azokat, akik az RMDSZ és a megyei Front-tanács részéről a pogrom kezdetének láttán – de főleg, miután 20-án borzalmas méreteket öltött – Bukarest segítségét, közbelépését kérték és várták. Bukarest úgy nézte végig a véres színjátékot, mintha maga rendezte volna távlati célokkal. Hűvös figyelme arra irányult: hol és mit kell még korrigálni a drámán. Így rajtam is például, a dráma egyik főszereplőjén. A bukaresti Katonai Kórházban – hordágyon-e? műtőasztalon? – félig eszméletlenül fölém hajló ismerős arcot véltem fölismerni.

– Iliescu úr – mondtam, ha mondtam, hiszen lehetséges, hogy ez is ama hangtalan, benső kiáltások közül való, amelyeket rajtam kívül senki sem hallott Marosvásárhelyt, sem a katonai teherautón.
Az elnök úr meglátogatott engem az említett kórházban, bizonyára együttérzéssel, sajnálattal nézett végig rajtam, majd azt mondta Évának: nyugodjék meg, a tettesek, akikről tudomása van, elnyerik méltó büntetésüket. Nem nyerték el. A védekezőket büntették! Az áldozatokat!
Az elnök urat azóta egyetlenegyszer sikerült közelebbről is látnom; azon a marosvásárhelyi megbeszélésen, amikor arra kértem őt, vesse latba minden tekintélyét, hogy beszüntessék az RMDSZ II. Kongresszusának ügyében ellenünk indított vatrás hadjáratot. Városunk román politikai köreiben ugyanis erélyesen, sőt, fenyegetőleg tiltakoztak az ellen, hogy itt rendezzük meg a kongresszust. Amikor Iliescu úr ez ügyben állást foglalt, államelnöki „érvelése” így hangzott: az előkészítő munkálatok végső fázisában a kongresszus megtartását nem lehet betiltani. Ezt tudomásul vették a tiltakozók, valamint azt is, hogy a következő alkalommal korábban kell fölkelniök.

Aki korán kel, betiltható RMDSZ-kongresszust lel. Remélhetőleg államelnöki segédlettel, kormánytámogatással.
A székház foglyai lettünk. Összesen százvalahányan. Öregek és nők is voltak köztünk.
– Innen már nem lehet kimenni – mondta valaki, ám ennek ellenére jó néhányan csodával határos módon eltávozhattak. Hogy miként: nem figyelhettem meg. Az önvédelmi előkészületek foglalkoztattak engem is. És kiket még? Az olvasó megértését kérem. Neveket nem fogok említeni. A pogrom utáni magyarvadászat, megannyi ártatlan áldozatával, látszólag befejeződött, de bármikor újrakezdhetik. Ezért senkit sem akarok a koncepciós perek szervezőinek érdeklődési körébe juttatni.
Tehát: valaki fölfedezte azt az ajtót, amely a székház vaskerítéssel övezett kertjére nyílt. Úgy gondoltuk, azon át ki lehetne menekülni. Az épület bérlői ezt az ajtót nem használták. Ahhoz, hogy kinyissuk, limlomot kellett eltakarítani.

Aztán – már nem tudom, hányán – kiléphettünk a szabadba, az épület mögé, ahol még csak három rend­őr rostokolt.
– Ki lehet itt menni? – kérdezte közülünk valaki.
A rendőrök a vállukat vonogatták. Egyikük széttárta karjait, jelezvén, hogy aki mehet, menjen, aki nem: maradjon. Azt majd a hodákiak megnyúzzák, megfojtják, agyonverik.
Csapatunk fiatalabb tagjai gyorsan, könnyedén vetették át magukat a kerítésen és tűntek el a csöndes utcákon. Különösebb erőfeszítés nélkül követhettem volna őket. Biztattak is. „Sütő úr, meneküljön!” Egy pillanatra el is kapott a kísértés, fölléptem hát a vaskerítés betonpántjára, de megszólalt mellettem egy asszony: „Jaj, Istenem, nem bírok én itt keresztülmászni!” Ajka remegett, a tekintete csupa könyörgés volt.
Közben, aki tehette, elmenekült már. Szegény asszonyt úgy sem segíthettük volna át a kerítésen, ha többen is megemeljük. Legföljebb átdobni lehetett volna.

A rendőrökhöz fordulva csak kézzel jeleztem: segítsenek. A vállukat vonogatták újból közönyösen. A legcsekélyebb segítő szándék sem volt meg bennük.
– Mi lesz velem? – rebegte az asszony.
– Ne féljen – mondtam. – Visszamegyünk a székházba. Hiszen ha sokáig időzünk itt, fölfedeznek és agyonvernek. A rendőrök nem fognak megvédelmezni.
Karon ragadtam az asszonyt, és visszabaktattunk a székházba. A kertre nyíló ajtó szerencsére még nyitva volt. Visszatértünk után elbarikádoztuk. A főbejárati ajtókat már fejszével csapdosták, az ablakokat nagyrészt betörték, hatalmas kövekkel kezdtek ostromolni. Valaki rábukkant a vékony, hajlékony szőnyegrögzítő fémpálcákra. Szétosztott néhányat közöttünk. Pár percig magam is ilyen pálcikával jöttem-mentem a szobákban. Olyan hajlékony volt, mint egy mogyoróvessző. Nevetve suhogtattunk velük, aztán elhajítottuk őket. A pogrom szervezői ebből ihletődve kürtölték világgá az UDEMERISTÁK (RMDSZ-esek) galád módon elkövetett „lándzsás támadásának” meséjét. Sokan elhitték, hogy a Bolyai téren „békésen tüntető” románokat, az ittas agresszorokat, a túlerőben lévőket kövekkel és lándzsákkal dobáltuk meg.

A bejárati ajtó elé csoportunk leleményes tagjai vasszekrényeket állítottak, mindhiába. Odakint fejszések dolgoztak, egykettőre átvágták a tölgyfa betétet. S azzal már nyomultak is befelé a székház termeibe. A padlásra kellett fölhúzódnunk. Máig sem tudom, miként sikerült két-három perc alatt elhagynunk a helyszínt áldozatok nélkül. Odafent, ahol ugyancsak veszélyben voltunk, ritka szerencse ért bennünket. A padlásfeljárót egy fémből gyártott, hatalmas malterkeverővel sikerült elzárni. Oldalt, a falépcső mellett csak akkora rés maradt fedetlen, amelyen egyetlen személy préselhette magát föl vagy alá, ha eléggé karcsú volt hozzá. A malterkeverő teknőnek igen fontos szerepe volt önvédelmi küzdelmünkben. A románok fejszével kongatták, vasrudakkal döfködték, vasvillával, fahúzó csákánnyal próbálták a helyéről elmozdítani. Szilárdsága jó hatással volt ránk; reményt keltett a csüggedőkben. A padlásfeljárat terében mindvégig gyújtogatással kísérletező hodákiakat ezzel a fémteknővel sikerült megakadályoznunk a szándékaikban. Oldalán a nyíláson át cseréptörmeléket és port zúdítottunk a nyakukba.

A gyújtogató csapat mögött, a székház termeiben két-háromszáz főnyi tömeg garázdálkodott. Ennyi betörőt és rablógyilkost egy helyen akkor láttam először, és remélhetőleg utoljára. Miután elfoglalták a székházat, kéjes örömmel törtek össze mindent: a bútorokat, írógépeket, a rendkívül értékes elektronikai eszközöket. Fölfeszítették a vasszekrényeket. A bennük talált iratokat szétszórták, a pénzt ellopták. A könyvet, folyóiratot az ablakokon hajigálták ki, mindent elkövettek, ami oly ismerős e tájon a tatárjárás, törökdúlás óta.
A padlás! Erős várunkká lett azon a napon. Ha nincs az a menedékhely: mindahányunkat helyben felkoncoltak volna. Különben csak „elismeréssel” szólhatunk a pogromszervezők képességeiről. A látszatkeltés tudományáról. („A bandák elszéledtek, a nyugalom helyreáll.”) A meglepetésszerű támadás előkészítése, a fejszések irányítása, ide-oda mozgatása a város legfontosabb pontjain katonai szakértelemre vall. Olyan személyek háttérbeli cselekvésére, akik jól tudták, miként kell pogromot szervezni. Ezek pedig nem voltak sem hodáki, sem libánfalvi parasztok. Olyan személyek voltak, akik a megdöntött diktatúra épen maradt erőszakszervezeteinek a segítségével próbálták „megtisztítani” Marosvásárhelyt – Székelyföld fővárosát – a magyaroktól.
Az események kivizsgálásában ebből kell kiindulni, nem elvont történelmi spekulációkból.

Délután öt órától este kilencig védtük a padlást, védett bennünket a padlás. A puskaporszáraz gerendaerdő. A szokatlanul magas cserepes tető. De ha valamennyire megnyugtató volt is a fejszecsapásoknak ellenálló fémkád, annál ijesztőbben hatott ránk a támadók közelsége. Hiszen közvetlen alattunk törtek-zúztak és bömböltek a székház termeit elözönlő részeg dorongosok. Szinte érintésközélből láthattuk a padlásfeljárat vérmes szemű, izzadó, káromkodó ostromlóit. A tetőablakon át a Bolyai térre láthattunk; figyelemmel kísérhettük a rángógörcsben ordibálók minden mozdulatát, mindössze néhány méternyi mélységből hallhattuk a járdán tolongók szavait, fenyegetéseit, követeléseit, ilyeneket: „Hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!”, „Akasszuk fel Tőkést, Kincsest, Bolyait!”
Mindez pedig olyan hatással volt ránk, mintha ketrecből, avagy óriáskondérból kannibálok körtáncát figyeltük volna.
 

(Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2001)

(folytatjuk)