Jelen összeállítás korabeli iskolatörténeti feljegyzések, adatok, egykori diákok visszaemlékezései alapján mutatja be azt a folyamatot, amelynek során megalakult, majd konviktussal bővült ki a Mikó internátusa, de azt is felidézi, hogy milyen volt annak élete: Csutak István egykori mikós diák (érettségizett 1932-ben) szerint „azt csak az internátusban nevelkedett tehette magáévá, csak az, aki az ottani rendtartás minden fokozatát átélte. Az internátusban a közösségemhez tartozást, annak vállalását ismerhettem meg, az iskola szellemét a szalmazsákkal való bevonulástól a szobafőnökségig.”

A főtéri szárny felépüléséig helyszűke miatt bent- és kintlakás (internátus és externátus) közül választhattak a tanulók. Bodor János (1876-ban végezte az algimnáziumot) jegyezte fel visszaemlékezésében (Utam a csernátoni mesteri parókiától a zágoni papi parókiáig): „a városon egypár tisztességes szegény család… nélkülözhető szobájának nagysága szerint 16–20 gyermeket fogadott szállásba, kétannyit, mint ahány ágy elfért a szobában a falak mentén”.  A kintlakó tanulók ellenőrzését is a tanítók, tanárok gyakorolták, olykor rajtaütésszerűen is. A bentlakásban is az osztályvezetőjük felügyelete alatt foglaltak el egy-két lakrészt az osztály tanulói. Fizetés ellenében órák után az oktató felügyelte és magántanítóként segítette a fiúkat.

Az étkeztetés mind a bent-, mind pedig a kintlakók esetében főzetés útján történt úgy, hogy minden szülő, amikor rákerült a sor, beszállította az egy hétre szükséges és a gazdasszony által pontosan előírt élelmiszert. Bentlakók esetén az iskolába behordott kosztot – amelyet általában nyolcas tanulócsoportok számára rendeltek meg a szülők – expónak nevezték. Az expó behordása a díjmentes tanulók, a szegény sorsú, de jól tanuló „szolgák” feladata volt, akik ezt a vízhordással, sepregetéssel, tűzgyújtással, fahordással együtt az ingyenes étkezés fejében végezték. A reggelit és a kenyeret mindenki saját ládájából biztosította.

1870 folyamán a meglevő épületeket sikerült annyira felújítani, hogy az új tanévtől mindenki a jelenlegi telek akkori épületeiben tanulhatott és lakhatott. 1877-re elkészült a mai épület főtéri szárnya. 1890-re kész lett a déli szárny terve is, s felvetődött a tápintézet létesítésének gondolata. A számos adománytevőnek köszönhetően sikerült úgy megszervezni a tanulók étkeztetését, hogy aránylag sokan részesülhettek kedvezményes, sőt, ingyenes ellátásban is.

A századforduló éveiben 200–230 bentlakója volt az iskolának, tíz lakószobában elhelyezve, ez a tanulók összlétszámának mintegy kétharmadát jelentette. Az első és nyolcadikos gimnazisták közötti hét év korkülönbség olyan internátusi rendszabályzat kidolgozását tette szükségessé, mely nemcsak a fegyelmet, hanem az egymásrautaltságot, egymás segítését is biztosította. A múlt század elején kiadott tizenegy oldalas iskolai rendszabályzat első hat oldala a bentlakási élet megszervezését tárgyalja. Már a korábbi iskolai értesítőkben is olyan befogadási feltételekről olvashatunk, mint: „Az internátusba csak olyan tanulók vétetnek fel, kik magaviseletből jó vagy szabályszerű osztályzatot nyertek. Minden internátusi tagnak hoznia kell magával töltött szalmazsákot, 1 párnát, paplant, legalább két rendbeli ágyneműt, 3 inget, 4 lábravalót, 2 törülközőt, 4 pár harisnyát vagy kapczát, 2 hálóinget. Ágytakarót, széket és mosdótálat a kollégium ad.”

„Amikor apám behozott a Mikó internátusába, annak sivársága nagyon megdöbbentett. A háló közepén egy asztal állt, körülötte 13–14 szék, jobbról-balról rideg vaságyak. Hiányzott belőlük a szalma­zsák, mert azt minden diák maga töltötte meg az udvaron szalmával. A vaságyak alatt keréken járó, kihúzható, szintén vasból való fekhelyek voltak, melyeken az első és másodikos fikák aludtak. Télen nem volt nagy meleg a szobákban, a tűzgyújtás az első és másodikosok feladata volt. A kiutalt ölnyi hasábfán kívül, ha lehetett, még próbáltunk lopni egy-két szálat” – emlékezik Szász Árpád (érettségizett 1921-ben).

„Az internátus a családi környezetből kiszakadt gyermeknek idegen és szigorú volt, de nem komor. Újdonság volt a szigorú rend és fegyelem, a felsős »urak« hatalma. De hozzászoktunk hamarosan az igazságos szigorhoz… Az iskolai tantervbe akkoriban be nem illeszthető hazafias verseket beosztással, de meg kellett tanulni és felmondani a szobafőnök uraknak. Az internátus kicsiben az élet viszonyait tükrözte, így ránevelt a valódi életre. Igyekeztünk igazságosan bánni a kicsikkel, különösen, amikor szobafőnökök lettünk” – írja Hollanday József (érettségizett 1942-ben).

„A bentlakó tanulók zsebpénzét az internátusi elnök kezeli. A szülők kötelesek a gyermekeiknek szánt pénzt minden esetben az internátusi elnöknek átadni, illetve küldeni. A bentlakó tanulóknál talált pénz elkoboztatik, és az illető tanuló súlyos büntetésben részesül. Ezen intézkedés célja, hogy a szülők a felesleges kiadásoktól megkíméltessenek, és az ifjúság takarékos életre reá neveltessék” (részlet az 1900-as évek elején kiadott iskolai rendszabályzatból).

Az alacsonyabb beosztásokat a kisebb diákokra bízták. A rájuk háruló feladatok részletezése helyett adjuk át a szót az egykori bentlakóknak:

„A szobafőnökök ügyeltek a rendre, a tisztaságra. Ők végezték az esti láb- és cipővizsgálatot. Legtöbbnek pecére volt, aki a vasérc kályhán mosdótálban melegítette a vizet a főnök úr lábmosásához. A folyosón a vigilek ügyeltek, hogy a pecőbe (szemét- és fásláda) kerüljön a papír és szemét, vigyáztak a mosdók tisztán tartására. Az apparitorok lustrálták a szekrények tartalmát, lefekvéskor, szilenciumokon ellenőrizték a jelenlétet, a kurzorok figyelték, ki megy ki a kapun engedély nélkül. A naposok és hetesek is jelentették a rendellenességeket, és a rendetlenkedőket raportra küldték.” (Szőts Dániel – érettségizett 1943-ban).

„Az esti lustrát a szoba lakói a megvetett ágyban, hálóingben, mezítláb, a takarón ülve, ágy alá tett cipővel várták.” (Bedő Béla – érettségizett 1919-ben).

Íme egy diáklány emlékei is az internátusi életről: „A hálószobákban minden hófehér volt, a vaságyak fehér terítővel letakarva, kék szalaggal és díszpárnával díszítve. Minden reggel úgy kellett bevetni az ágyat, hogy azon egyetlen ránc se maradjon, különben behívtak Bibó Erzsébet igazgatónő elé… Közösen vittek a városba sétálni, s ha valaki kilógott a sorból, visszatértünkkor Böske néni az emeletről lekiáltotta: Letérdelni! Amikor befordultunk a konyhába, rágyújtottunk a nótára: »Túrós csúszát, ej-haj, / vastagon a túrót rája, / Ez illik, illik, illik a mikós diáknak.« Evés után a tányérok üresen maradtak, mert a jelszó: Csak annyit végy, amennyit el tudsz fogyasztani!” (Bedő Magdolna – érettségizett 1949-ben, két évvel  a középiskolai osztályok elvégzése után)

„Rendetlenség esetén másnap délben egy órakor kihallgatást tartott az internátus elnöke. A rendetlenkedő diák így jelentett: Internátusfelügyelő úrnak jelentem, hogy rendetlen voltam.” (Virág Imre – érettségizett 1951-ben)

Az 1948-as tanügyi reform után megszűnt az internátusi igazgatói cím, szerepét az internátusi nevelő vette át. A bentlakás rendje azonban még hosszú ideig változatlan maradt.

„A bentlakási életnek is megvolt a maga jellegzetes hangulata. Kívülről talán túl katonásnak nézhetett ki, de valójában inkább hasonlított egy méhkaptárra, melynek egyedei állandó irányított, inkább csoportos mozgásban, tevékenységben vannak. Fika, szilencium, kajaszünet, sorakozó, konviktus, konyhafelelős, mustra, szobafőnök, nevelő, betegszoba, fürdés, kimenő – szavak, melyek már puszta felsorolásukkal képet sugallnak erről az életről.” (Héjja Sándor – érettségizett 1959-ben)
„A hálószobában kb. 40 ágy volt, egyik részén emeletes ágyak is. A szoba egyik sarkában állt egy nagy csempekályha, amelyben télen fával és szénnel melegítettünk. A bentlakásban katonai fegyelem létezett, rend volt és tisztaság, sőt, mi több, a felsőbb osztályos tanulók valósággal terrorizálták a kisebbeket, főleg a nyolcadikosokat. A bentlakásban a kisebb diákok kötelező módon magázták a nagyobb diákokat, és amikor egy X–XI.-es diák ment végig a folyóson, a nyolcadikos félreállt útjából, megadva a megfelelő tiszteletet. A hálószobák előtti folyóson kétoldalt faszekrények álltak, minden diák részére jutott egy szekrény, amelyben lakat alatt tartottuk ruháinkat, könyveinket és egy-egy kevés hazai ennivalót, amellyel pótoltuk a bentlakási kosztot. A folyosó végén volt a közös mosdó, ahol minden reggel kötelező volt derékig meztelenül mosakodni hideg vízben. Este lefekvés előtt kötelező volt a láb­mosás, utána az ágyban következett a láblustra. Mindezek betartására a nevelő és egy utolsó éves diák – az apparitor – vigyázott. Hetente egyszer, szombaton volt meleg víz az első emeleten levő közös fürdőszobában, amikor hálószobák szerint, csoportosan mentünk a kötelező fürdési programra, minden tus alatt 2–3 diák mosakodott egyszerre.” (Ábrahám Árpád – érettségizett 1959-ben)

„A szilencium az osztálytermekben zajlott, a szilenciumfelelős kint ült a katedrán. Az apparitor és a háló- és szilenciumfelelősök büntethettek is, például megvonhatták egy, két, sőt, több hétre a heti két-három kimenőt (amíg a többiek a városban voltak, a delikvens a szilenciumteremben tanult), tíz, húsz vagy még több kosár fát hordattak fel vele, de olyan is volt, hogy tíz seggbe rúgást ítéltek meg valaki ellen, s azt maga a szilencium- vagy hálófőnök végre is hajtotta. A pofozkodás sem volt ritka.” (Veress István – érettségizett 1969-ben)

(folytatjuk)