Ma rosszalkodtam, elmentem otthonról. Muszáj volt, számlát kellett fizetnem, és nem tudom interneten megtenni, sosem tettem, de meg fogom tanulni, érdeklődtem, hogyan kell, átállok én is más üzemmódra, de addig is... És egyúttal vásároltam még ezt-azt. Hazaérve mindent lefertőtlenítettem, kabát, cipő, ruhák teraszra. Szóval így.

Miközben vezettem a kihalt utcákon, eszembe ötlött, hogy a külföldi utazásaim alkalmával miért is érdekeltek mindig az emberek inkább, mint az épületek, katedrálisok, romok, terek, miért figyeltem őket még a múzeumokban is. Mert valahogy minden csak az emberrel együtt él. A képtáraktól elkezdve, a tereken át a történelmi emlékhelyekig. A legcsodálatosabb építmények is csak üres, kihalt valamivé válnak, nem találom a megfelelő szót, ha nincs bennük, körülöttük élet. Valahogy mintha minden értelmét vesztené, mintha a rendeltetése is eltűnne az emberrel együtt.

Ma délelőtt mintha nem ugyanabban a városban jártam volna, ahol felnőttem, ahová hazatértem, holott minden sarkát ismerem, mindenhez köt valamilyen emlék. Alig vártam, hogy belépjek újra az ajtón. Szeretek itthon lenni. Akárhol éltem eddig (volt pár hely), mindig sikerült olyan otthont teremtenem, ahol jól éreztem, éreztük magunkat. Nincs ez másként most sem. Ezért igazából ezt a bezártságot is jól viselem. Feltalálom magam, mindenre van időm, a gyermekkel jókat szórakozunk, ő sem panaszkodik, nagyon ügyesen alkalmazkodik. Na, nem mintha röpködnénk a gyönyörűségtől, hogy azt éljük, amit épp élünk, mert nincs abban semmi öröm, sőt, de isten bizony, jól megvagyunk. Kicsi kora óta nem töltöttünk ennyi időt együtt, és újra rájöttünk, hogy mi teljesen rendben vagyunk egymással. Azért egyik nap, amikor épp remekül szórakoztunk valamin, megkérdeztem, hogy vajon egy hónap múlva is ilyen jól megleszünk-e. Mire letolta a szemüve­gét az orráról, és tettetett komolysággal végigmért. „Nem.’’ Na, ezen is jót röhögtünk.

A nagylányom külföldön tanul ösztöndíjjal, egyelőre nem jön haza, naponta beszélünk, próbálok nyugodt maradni... Hát így. Ez nem napló akar lenni, egyébként remek naplók születnek mostanában kiváló újságírók tollából (Simon Judit, Bartha Réka), élvezettel olvasom. Akárcsak Demény Péter (Ivan Karamazov) koronavírusról írt stílusparódiáit. Milyen jó és fontos, ha a mostani, ijesztő helyzetben is az ember meg tudja őrizni az életkedvét, humorérzékét, öniróniáját, és a lehető legjobbat próbálja előhozni magából.

Azt hiszem, igazából mindannyian ezzel próbálkozunk. Mikor hogy, több-kevesebb sikerrel. Sokfélék, sokszínűek vagyunk, de egyvalami közös bennünk. Az életigenlés. Valahogy biztosan ezen is túl leszünk, hiszen nélkülünk értelmét veszítik az utcák, terek, még a képtárak is. Minden, amit ember épített, alkotott. Szóval vigyázzunk magunkra, egymásra! Ígérem, egyelőre én sem koslatok többet, csak ha megint muszáj. Ezek jutottak eszembe. Mert hiába, nem tudok nem arra gondolni most, amire mindenki...