Régóta nem vártuk ilyen nyomott hangulatban húsvétot, régóta nem követtük ennyire félve a híradókat, lestük a számokat, olvastuk a trendeket, hogy lássuk, mennyire terjed a vírus, hányan kapták el a fertőzést, hány évesek és milyen más betegségekben szenvedtek az áldozatok. A távolságtartás nemcsak szociális, de lelki életünkbe is könnyedén beférkőzik, ha rést talál, a félelem, a rettegés pedig alkalomadtán a vírusnál sunyibb, alattomosabb módon uralkodik el rajtunk, fertőz, és fertőzünk magunk is másokat.

Ilyenkor, szorongatott helyzetben még inkább számít az, hogy bízunk-e vezetőinkben, alkalmasnak látjuk-e őket feladatuk elvégzésére, döntéseik, intézkedéseik képesek-e növelni biztonság­érzetünket, fellépésük nyomán megnyugszunk-e valamelyest, vagy ellenkezőleg: aggodalmunk kétségbeeséssé alakul.

Sajnos, e tekintetben sok derűlátásra nincsen okunk. Ugyan a román állam vezetői igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy gyorsan és határozottan léptek, urai a helyzetnek, a valóság egyre inkább rácáfol erre. Az tény, hogy bizonyos intézkedéseket gyorsan meghoztak a hatóságok, és ennek köszönhetően a romániai vírushelyzet egyelőre nem nevezhető katasztrofálisnak.

Ilyen volt a szükségállapot kihirdetése, majd a szigorú szociális távolságtartási intézkedések, például a kijárási tilalom elrendelése. Igen hamar kiderült azonban: a gyorsaság nem feltétlenül társul szakértelemmel, szervezési hatékonysággal, előrelátással, részletekre való odafigyeléssel. A vírus terjedése ismételten, minden eddiginél élesebben világított rá a hazai egészségügyben uralkodó fejetlenségre: alapvető védőfelszerelések hiányoznak a kórházakból, gyors beszerzésük pedig túlságosan nehéz feladatnak bizonyul az állam vezetői számára, akik így 500 eurós veszélyességi pótlékkal kompenzálnák az eszközök hiányát. Aztán a romló közbiztonság hívta fel a figyelmet arra, hogy hiába vagyunk az erőszakszervezetek, a rendőrök, katonák és szekusok országa, éles helyzetben a hatóságok gyengének bizonyulnak, egyre több a lopás, betörés, rablás. A lakosság biztonságérzetének növelése helyett ők maguk váltak a félelem egyik legfőbb forrásaivá: az általuk vezényelt esztelen bírságolási, büntetési hullám gyakorta éppen azokat sújtja, akik védelmükre szorulnának. Gazdasági intézkedésekben sem remekel egyelőre a kormány: a pénzügyminiszter naponta előáll egy-egy derűlátó nyilatkozattal, de az egyre kevésbé világos, hogy a leálló gazdaság motorjait mikor és miként lehet újraindítani, ha a kényszerszabadság kifizetésére szánt összeg elfogy – márpedig az egészen biztosan elfogy valamikor, ha egyre több cég áll le és egyre több ember veszíti el munkahelyét.

Az ország vezetőit övező bizalmi válság közepette felértékelődik mindaz, amit egyénileg, kis közösségként, helyben tehetünk a járvány leküzdése érdekében: az időseket, rászorulókat segítő önkéntes és önkormányzati akciók, a kórház támogatását célzó jótékonysági kezdeményezések a vállalkozók, civilek vagy éppen szurkolók részéről, az egymásra figyelés kis, emberi gesztusai azok, amelyekből mindannyian erőt meríthetünk.