– Mióta tartja távol a szószéktől a politizálás?
– Annyira nem súlyos a helyzet, március 11-én hirdettem igét legutóbb Újszékelyen az imahét keretében. Amúgy sokszor szolgáltam az elmúlt tizenkilenc esztendőben, Csíkszeredában szinte minden évben karácsony másodnapján. Mivel nem volt gyülekezetem – bár megmaradhatott a várad-hegyaljai lelkészi állásom, leadtam, amikor politizálni kezdtem –, rendelkezési állományban vagyok, ami azt jelenti, hogy szolgálhatok a parókusi jog megsértése nélkül, az illető lelkész meghívására. Amúgy mindig igyekeztem tartani magamat a szabályhoz, miszerint lelkészként ne politizáljak, politikusként meg ne papoljak. Olyannyira, hogy kampányidőszakban nem is vállaltam lelkészi szolgálatot, leszámítva néhány sürgősségi esetet.

– A politika világa egészen más dolgokat helyez előtérbe. Sikerült megmaradnia imádságos embernek?
– Ha az ember negyedik generációs lelkészi családba születik, aligha válik kérdésessé életében az imádkozás szerepe. Brüsszelben minden kedden imareggelit tartottunk egy parlamentközeli kis kávéházban – nem csak lelkész-politikusoknak. Része volt az életünknek. Amúgy a parlamentben is van egy imaterem, és Strasbourgban is tartanak imareggelit havi rendszerességgel. Ha tehettem, jártam templomba, ha nem, akkor televíziós istentiszteletet néztem, ha meg éppen autóztam, rádiós közvetítéseket hallgattam. Most meg az online közvetítések követője vagyok. A kollégákat hallgatva sokszor elgondolkodom, én hogyan mondtam volna, hogyan igyekeztem volna átadni az illető igét. De az is sűrűn előfordult, hogy a felidézett történeteket hallgatva felütöttem a Szent­írást, felfrissíteni a tudásomat.

– Hogy tartja, online is ugyanolyan hatásos az ige, az isteni üzenet?
– A mai kényszerhelyzetben azt mondom, hogy minden rosszban van valami jó: mostanában az ember válogathat az igehirdetésekben. Persze, semmi sem pótolja a templomba járás, a közösségi együttlét élményét. Ideig-óráig azonban ez is jó, remélhetőleg rövidesen mindannyian visszatérhetünk a templomok falai közé. Meggyőződésem, hogy többen leszünk, mint a járvány előtti időkben. Arra viszont igen kíváncsi vagyok: átalakítja-e a vírusjárvány az úrvacsoraosztás gyakorlatát? Konkrétan azt, hogy a nyugati államokban és Magyarországon is egyre inkább meghonosodik a bornak kis pohárkákban való felszolgálása. Erdélyben talán nincs még erre precedens, ne feledjük azonban, hogy az egyház mindig érzékenyen reagált a társadalmi változásokra.

– A világhálós igehirdetések a maguk viszonylagos sterilitásában a lelkészek tudását, tehetségét is sokkal inkább „kiszolgáltatják” a hallgatóságnak. Vagy tekintsünk el ettől, hiszen az üzenet közvetítése a fontos?
– Ha az ember gyakorló lelkész volt – még ha falusi is, és hetente kellett készülnie prédikációra, megtapasztalva mindennek a terhét –, azt mondom, nagy alázattal kell fogadnunk bármilyen beszédet. A szakmában viccesnek szánt megállapításként tartja magát az a tézis, hogy az a jó prédikáció, amely megnyugtat, megindít és kielégít, de nagyjából valóban ezeknek a szempontoknak kell megfelelnie egy prédikációnak. Miután az elmúlt húsz esztendőben többet ültem a padban, mint álltam a szószéken, megtanultam – hogy Gyökösi Endrét, a méltán híres református lelkészt, pszichológust és egyházi írót idézzem – egy száj és két fül lenni. A papokról ugyanis többnyire az ellenkezőjét tartják.

– A húsvéti történethez hasonló konkrét eseményt feldolgozó alkalomkor az ön lelkészi énje mit tart követendőnek: mindig új megközelítéseket találni vagy fáradhatatlanul átadni és elmélyíteni a jól ismert történet üzenetét?
– Ez egyéni stílus kérdése is, jómagam inkább azt szeretem, ha köt a bibliai szöveg. Annak idején gyakorló lelkészként nemcsak ünnepi alkalmakkor, de rendes vasárnapi istentiszteletre készülődőben az elméleti felkészülés mellett a gyakorlatit is fontosnak tartottam, sűrűn látogattam a híveket. Tíz éven át református szórványban szolgáltam Madéfalván, a hozzám tartozó tizenkilenc faluban 180, egy bányavároskában pedig 320 hívő élt, a családlátogatások révén többnyire tudtam, hol mi a baj, és ez sokat segített a készülődésben. Így aztán szinte maguktól jöttek a gyakorlati példák.

– Idén milyen húsvéti igehirdetést hallhatnánk öntől?
– Húsvétkor mindig az üres sír van a középpontban, vele meg a feltámadás, a reménység. És egy halál, azért, hogy élet legyen. Viszont azzal együtt, hogy van élet a halál után, nem mellékes kérdés, milyen életet élünk a halál előtt. Mert azt valamennyi felekezet vallja, hogy Isten országa már a földön elkezdődik. Nem mondhatom, hogy politikus vagyok, és elfelejthetem a keresztény mivoltomat. Mint ahogy azt sem, hogy vasárnap elintéztem az Úristennel a dolgaimat, az előttem álló héten pedig bármit elkövethetek, a következő vasárnapon majd újra kiengeszteljük egymást. Mindent egybevetve a földi lét csak egy része, de fontos része az életünknek. A lényeg, hogy miként éljük meg a mindennapokban a húsvétélményünket és esélyünket. Az aktualizáláshoz pedig bőven itt van ez a vírushelyzet, a keresztény Európa kálváriája, illetve az, amit mindebből még helyre lehet hozni.

– A válsághelyzetek néha megváltó megoldásokat szülnek. Találkozott mostanában hasonlókat ígérő nézetekkel, jövőképpel?
– Ilyenkor az ember nyilván elgondolkodik, merre is rohantunk, és talán azon is, hogy lassítanunk kellene. Nemcsak a mindennapos emberi tevékenységre vonatkoztatva, hanem a gazdaságra is, mert semmiképpen sem egy élhető világ felé tartunk. Ha azt akarjuk, hogy mindenki az eddigi léptékkel mért jólétben éljen, három és fél Földre lenne szükségünk. Biztos vagyok benne, hogy mostanában sokan elgondolkodnak azon, kik vagyunk, hová tartunk, mi az életcélunk, mit eszünk. Az is roppant elgondolkodtató, mennyire felkészületlenül érte a világot, az Európai Uniót ez a járvány. Nem véletlenül, hiszen az elmúlt időszakban a világ többnyire hadügyre, fegyverkezésre, titkosszolgálatokra költött, beleértve Romániát is, korántsem az egészségügyre vagy az oktatásra. Ezeket az „útvonalakat” kellene mihamarabb korrigálni, hiszen az eddigi életmód folytatása mindenki vesztét okozhatja.

– Véleményformáló személyiségek jó ideje azt hirdették, hogy ez lesz az emberiség legnagyobb kihívása…  
– …amit senki sem akart meghallani. Nekem erről az jut eszembe, hogy már jóval Trianon előtt többen megfogalmazták, hogy ilyen módon fogjuk elveszíteni Erdélyt. Ady felkiál­tása is süket fülekre talált, mint ahogy a jelenlegi járványt és krízist prognosztizáló előrejelzések is. Nekem azonban még mindig kételyeim vannak afelől, hogy ébredezni fogunk-e ettől a hatalmas pofontól. Attól tartok, hogy továbbra is akadnak őrült döntéshozók a politikában.

– Milyennek ítéli a „mindenható” Európai Unió reagálását?
– Korábban is sokan kérdezték tőlem, mit mond Brüsszel erre vagy arra a kérdésre. Azt szoktam válaszolni, hogy Brüsszelben is emberek vannak, ők meg azt mondják, amit az európaiak többsége. Hogy ki kire van nagyobb hatással, arról természetesen vitatkozhatnánk, de a koronavírus kapcsán talán még inkább bebizonyosodott, hogy az unió döntéshozói, a tagállamok vezetői is gyarló emberek. Hibákat követtek el, késlekedtek, senki sem gondolta, hogy a járvány hozzánk is begyűrűzhet, holott a közelmúlt történelme is szolgált hasonló esetekkel. Mindezek bizonyítható dolgok, a világháló nem felejt. A migrációs helyzet kezeléséből kiindulva én nem számítottam sokkal jobbra a vírusjárvány esetében sem, hiszen már akkor is vakok, süketek és némák párbeszéde zajlott egy roppant súlyos kérdés kapcsán.

– A nagyhéti készülődést is furcsa keretek közé szorította a járvány. Van valamilyen módja annak, hogy kipillanthassunk a barikádok mögül?
– Nem kívánok tanácsokat osztogatni, inkább elmondom, jómagam mit terveztem. A nagyhetet megelőző héten az emberek többsége külső-belső nagytakarítást végez házban, udvaron, lélekben, a világban. Mi is hasonló dolgokkal foglalkoztunk. Ugyanakkor olyan embereket hívtunk fel, akiket korábban csak nagyon ritkán. Mindenekelőtt lélekben kell készülnünk az ünnepre, elgondolkodva a világot ért sokkon, közös közeljövőnkön. Jó alkalom arra, hogy felleltározzuk, mit tehetnénk egyenként is a közösségünkért, és közben készüljünk arra is, hogy elképzelhető, sok mindenről le kell mondanunk, amit eddig fontosnak, magától értetődőnek tartottunk. Ezzel párhuzamosan meg elő kellene venni életünk olyan értékeit, mint a család, a barát, a közvetlen emberi kapcsolatok fenntartása. Jó alkalom arra is, hogy a kétezer esztendővel ezelőtti üres sírra tekintsünk, és arra gondoljunk, hogy az élet jóval több, mint a nekünk ajándékozott átlagosan hetven-nyolcvan esztendő. Tanuljunk meg az Írás fölé hajolva kissé az örökkévalóság távlatából tekinteni a földi létünkre.

Sógor Csaba
Református lelkész, RMDSZ-politikus, 2007 és 2019 között európai parlamenti képviselő. Aradon született 1964-ben, középiskoláit a kolozsvári 3-as számú Matematika–Fizika Líceumban, a mai Báthory István Elméleti Líceumban végezte. 1988-ban diplomázott Kolozsváron a Protestáns Teológiai Intézetben, később, 1988–1999 között Zürichben és Bázelben tanult. Madéfalván volt lelkész, 1999–2000-ben a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület külügyi és ökumenikus tanácsosa. Politikai pályafutását 1990-ben kezdte a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tagjaként, 2000–2007 között szenátor a román parlamentben, 2007-től EP-képviselő. Díjak, kitüntetések: Amerikai Magyar Becsület Érdemrend (1999); Járosi Andor-díj (2016); Sapientia-EMTE Teller Ede-emlékérem (2019). Nős, négy gyermek apja.