Váry O. Péter
Mikor először volt locsolni. Közvetlen emléke ugyan nincs – nem is lehet – róla, hiszen alig tipegő legényke volt még akkor, de szülei oly sokszor elmesélték, hogy úgy él emlékezetében, akárha filmen látott jelenet rögzült volna élesen, örökre. Fekete pantalló, lakkcipő, fehér ing, csokornyakkendő, kettéválasztott frizura. Szorongás torkában, hogy az oly sokszor begyakorolt locsolóverset hibátlanul el tudja-e mondani. Nem tudta. Édesapja így is büszke volt rá, fiára, ki nevét s – talán – minden átadandó tudását továbbviszi.
Mikor először ment egyedül locsolni. Igazából osztálytársakkal, mert hiszen apró gyermeket egymagában akkor sem engedtek bolyongani a nagyvilágban, de a féltucatnyi csoport már megbízható tömegnek bizonyult a fiús szülők szemében. Hogy a végiglátogatott lányok szüleinek mennyire szerzett örömet az ajtón egyszerre beözönlő sokaságuk, arról csak ők tudnának mesélni. A kislányok azonban minden bizonnyal élvezték, sokuk emlékfüzetében örökítette meg a jelenetet. Amely akkor még szelíd volt: nyuszikás vers, visszafogott kölniszórás, illedelmes fogyasztás a körbekínált süteményből. A tojáslikőr csak évek múlva került az asztalra.
Mikor először ment, immár valóban egyedül locsolni. A muszájhelyeket – rokonságot, szülők közeli barátait, néhány osztálytársat – gyorsan végigjárta, kellett az idő egy, arra az egy helyre. Ahol aztán sokáig, majdnem éjfélig maradt, a vetélytárs locsolók kényszerszünetei között hosszan, sokat beszélgetve. Csók is volt, persze, meg jövőtervezés. Ingatag talajon egyensúlyozás. Még néhány évig ugyanaz a lány, aztán mások.
Mikor először nem ment locsolni. Nem mehetett, a seregben nem adtak eltávozást. Nem is kérte, úgyis eredménytelen lett volna. Egy héttel később a többségi bajtársaknak sem adtak. Nagyszombaton becsempészett egy üveg bort a kaszárnyába, húsvét hétfőjén egyetlen magyar társával azzal szándékoztak ünnepelni. Feljelentették, bőröndkutatás, a bort elkobozták. Tisztje szigorúan nézett rá, most az egyszer megbocsátok, mondta a társai elé bűnbaknak kiállított közkatonának, de legközelebb magánzárkába kerülsz, tette hozzá, és szemében valami hamiskás csillogás villant meg. Értették egymást. A kilenc hónapba még egy húsvét nem fért bele.
Mikor először vitte fiát locsolni. Karonülő volt még a gyermek, ha kezét fogták is, pár tétova lépést tett csupán. Édesanyja megtanított neki egy versikét, édesapja titokban egy másikat. Nem selypített, szépen hangsúlyozva, folyékonyan mondta fel mindkettőt. De az első locsolóhelyen megmakacsolta magát, egyik rigmust sem akarta elszavalni. És a kölnis üveget is oly elszántan markolta, hogy az alján lötyögő pár csepp illatos nedű még véletlenül sem csöppent az illedelmesen odahajtott fodrászkreációra. Édesapja így is mérhetetlenül büszke volt rá, fiára, ki nevét s – azóta már bizonyossá vált – átadható tudását továbbviszi.
Azóta együtt, majd egy idő után együtt is és külön-külön is járják a lányos-asszonyos házakat. Van egy közös listájuk, minden évben egy-egy rovást tesznek a nevek után. Idén pihenni hagyják a csupa kedves nevet tartalmazó jegyzéket, csak a listavezető édesanyát locsolják meg. Hogy ez a húsvéthétfő így maradjon, így maradhasson emlékezetes.
