Sokan azon gondolkodnak, hogy miután véget érnek a megszorítások, lejár a kijárási tilalom, milyenek lesznek a mindennapok. Vajon minden ott folytatódik, ahol abbamaradt? Ugyanúgy fogunk viszonyulni egymáshoz, mint most: több törődéssel, odafigyeléssel, családon belüli lélekbeli közelséggel, vagy rohanunk tovább? Nem lesz időnk senkire, semmire? Még kevesebb lesz a szeretteinkre szánt idő, mert újra elfoglaltak leszünk a munka, az elmaradt tevékenységek pótlása miatt? Fogunk-e egy kissé tartózkodóan egymással kezet fogni, ölelkezni? Lesz vajon munkahely, fizetés, biztosítják a nyugdíjakat? Rengeteg kérdés, amely a lelkipásztort is kérdések megfogalmazására készteti.

Ha május lejártával túl leszünk a nehezén (feltételezés), veszünk közösen úrvacsorát pünkösdkor? Lesz kiskonfirmáció a szemerjai gyülekezetben júniusban vagy júliusban? Miután sokaknak fájdalmat okozott az üres templom látványa, vajon az elkövetkezőkben többen látogatják az istenházát? Ha minden többé-kevésbé rendben lesz, valóban rádöbbenünk arra, hogy szükségünk van egymásra, a közösségre, a békességre, a szeretetre, Istenre?

Húsvét után a feltámadott Jézus Krisztus a tanítványok szemére veti, hogy hitetlenek, keményszívűek voltak. A megpróbáltatásban nem tudtak helytállni – ők Jézus legközelebbi munkatársai, sorstársai.

Tudunk-e tanulni a most tapasztaltakból? Képesek leszünk-e értéknek tartani, hogy lehetőségünk van dolgozni, hogy megállhatunk az utcán pár szót váltani rokonnal, ismerőssel, hogy az egymásra való odafigyelés a biztonságos közösségi élet alappillére? Ha minden helyreáll, megfeledkezünk-e arról, hogy hiányzott az istenházában minden vasárnap a mellettem ülő?

Talán elvárt ilyenkor a gondolatsort hangzatos tanáccsal, ígérettel befejezni, de ehelyett inkább csak azt írom: legyünk Istentől megáldott emberek, hittel, szeretettel munkálkodva, imádkozva, de ne csak most, hanem mindenkor!

Incze Zsolt György lelkipásztor