A legkevésbé a hatóságok szerencsétlenkedésére van szükségünk a koronavírus-járvány várható tetőzése előtt, ám pontosan ezt kapjuk. A szükségállapot bevezetése óta folyamatosan azt hallottuk, hogy viszonylag jól állunk, hála a gyorsan és határozottan bevezetett intézkedéseknek.
Közben kiderült, hogy két kulcsfontosságú minisztérium – az egészségügyi és a belügyi – vezetője sem képes a legfontosabb védekezési teendőkre összpontosítani, szakszerűen és hatékonyan megfelelni annak a feladatnak, amelyre vállalkozott. Hiszen március közepén, Ludovic Orban második teljes jogú kormányának beiktatásán már nyakunkon volt a járvány, és ha van ország, ahol minden polgár aggodalommal nézett a megpróbáltatás elé, az éppen a miénk, ahol az egészségügyi rendszer több évtizedes elhanyagoltsága senki előtt nem titok, ráadásul a központi döntéshozók hozzáértéséről, közjó iránti elkötelezettségéről sincsenek jó tapasztalatok.
A meglévő bizalmatlanságot csak igazolta és mélyítette, hogy az előző egészségügyi miniszter, Victor Costache nyilvánvalóan teljesíthetetlen dolgokat ígért (minden bukaresti lakos tesztelését), miközben alapvető eszközök hiányoztak (akkor fertőződtek meg az első kórházi alkalmazottak), ő azonban lemondott. Utódja a jelek szerint állja a sarat, de most Marcel Vela belügyminiszter keveredett súlyos ellentmondásba a valósággal, önmagával és csapatával is – és bár visszalépett az ortodox egyházzal suttyomban megkötött egyezménytől, elnézést sem kért, tisztségétől sem válik meg. Ezzel a kormány azt üzeni, hogy a nagy katonai szigor – amelyet a vásárolni, sétálni indulók is éreznek – csak látszólagos, nem zárja ki a külön alkukat, a szabályok kicselezhetőségét. Az eddigi katonai rendeletek homályosak voltak, pontosításokra szorultak, talán nem is csak a rendkívüli helyzet miatt. Nem tudjuk, melyiket milyen érdekek diktálták, és mi jöhet még.
Nem csoda, és nem is csak a szociáldemokraták szeszélye, hogy a parlament heti beszámolókat kér a kormánytól, és a közpénzekkel való elszámolást: látszik, hogy a miniszterek sem egymással, sem az egyazon táborba tartozó államfővel nem egyeztetnek, és ez nem éppen megnyugtató, akkor sem, ha a baloldali pártoknak valóban nincs erkölcsi alapjuk az általuk hátrahagyott, kétségtelenül siralmas állapotokért a liberálisokat hibáztatni. Klaus Iohannis tegnap ismét nagyon keményen nekiment a szerinte illegitim parlamenti többségnek, de abban téved, hogy a lakosság megkönnyebbülten tekint a jelenlegi kormányra. Nem, elnök úr, a lakosság szorongva és feszülten figyel, és azért szurkol, hogy ne legyen hiábavaló az áldozat, a rokonoktól, barátoktól, kollégáktól, jó szomszédtól való távolságtartás, a kijárási korlátozások kínja, a megcsappant jövedelem, veszendőbe menő vállalkozás. A politikusok még most is képtelenek megfeledkezni arról, hogy választási év van, de a választót sokkal jobban foglalkoztatja a gyermek esetleges lemaradása, a beláthatatlan ideig tartó járvány miatt kezeletlenül maradó beteg hozzátartozó, a hogyan tovább. Ezekről szeretnénk valami érdemlegeset hallani. Hogy ne csak a járvány tetőzését várjuk.